— A Figura Stúdió Színház akkor vált hivatásos színházzá, mikor te odakerültél, 1990 októberében. Újszerű, modern szemléletű előadásaitok voltak, játszottatok hordóban, templomban, szabad téren, kísérleteztetek és bizonyítottatok. Mesélj erről az időszakról!

— Ez a sokszerűség volt a varázsa a Figurának. Én az ott töltött öt évet főiskolának tekintem. Főiskola, ami előnyösebb az intézményes képzésnél, hiszen mi mindent élesben csináltunk — közönség előtt. Az első négy hónap kegyetlen volt, nagy intenzitással dolgoztunk.

— Miből állt egy nap, hogyan képeztétek magatokat?

— Reggeltől déli egy óráig mozgástechnika, ebédszünet után újra mozgástréning, helyzetgyakorlatok, improvizáció, drámai gyakorlatok, beszédtechnika egészen estig. Aztán egy pohár sör után hazaértünk, és olvastunk, elméleti munkákat, alapkönyveket: Brook, Artaud, Sztanyiszlavszkij stb. — ez volt a házi feladat. Másnap be kellett számolni írásban, s ebben az volt a pozitív, hogy saját gondolataid megfogalmazása révén elmélyült benned az olvasottak lényege.

— Soha nem kísértett a valódi főiskola?

— Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Kilátástalannak láttam akkor a mi színészi helyzetünket. A szakma profi amatőröknek nevezett, elismeréseket aggattak ránk, viszont mindig ott volt az, hogy: igen, de ti... Igaz, nem diplomás színészek voltunk, de én nagyon örülök annak, hogy nem mentem el a főiskolára, és megmaradtam abban a csapatban. Mi egy közösség voltunk, és főiskolán ehhez hasonló nem alakulhatott volna ki.

— Nagyon fontos, hogy egy közösségben játsszon egy színész?

— Szerintem fontos. Bennünket a hitünk tett közösséggé, hitünk abban, amit csináltunk. Bármennyire lejáratottnak tűnik is ez ma.

— A Kasimir és Karoline az 1993—1994-es évadban készült a sepsiszentgyörgyi színház és a Figura Stúdió koprodukciójaként. Milyen élmény volt a profi színházzal együtt dolgozni?

— Izgalmas. Mi ismertük egymást, tudtunk építkezni egymásból. Addig nem játszottunk idősebb színészekkel. A szentgyörgyi kollégák más színházi iskolán nőttek fel. Éreztük is, hogy ez valami más lesz. Ami be is jött.

Annak, hogy mi eljöttünk, előzményei voltak. Úgy érzem, a Figura kezdett befulladni. Mi eljutottunk egy bizonyos szintre, ami után — ahhoz, hogy többet kihozzunk magunkból — változtatni kellett. Technikailag és anyagilag is válságban voltunk. Talán mindkét fél szükségét érezte a másiknak. A szentgyörgyieknek nem voltak fiatal színészeik, mi meg színpad után vágyakoztunk.

A médiában sikerült házasságként emlegették e lépést, de voltak, akik nem tartották életképesnek. Én úgy érzem, bevált. Talán mi részesei vagyunk annak a változásnak, ami előbb-utóbb be kellett hogy következzen ebben a színházban. Hiszen a világ itt is átalakult, a színház sem maradhatott helyben.

Természetesen kezdetben voltak feszültségek, a színház részéről is nagy fenntartással viseltettek irántunk. Egyesek kihívásnak vették a mi ittlétünket, de volt, aki eleve elzárkózott.

— Azóta lassan öt év telt el. Majdnem minden darabban játszol, többnyire főszerepet. Előfordult, hogy a Godspell című musicalból egy hónapban huszonkét előadásotok volt. Közben délelőtt zajlanak a próbák, és kiszállások is vannak. Meddig bírja ezt egy színész?

— Nem tudom. A színésznek egy állapota van: az, hogy elégedetlen. Ha nem játszatják, azért, ha sokat játszik, azért. Egy évadban egy főszerep és talán két mellékszerep lenne az ideális.

A Figuránál egy-két előadásunk volt évadonként. Ehhez képest az itteni évi öt-hat bemutató valóságos futószalag. De egyre inkább bele vagyunk kényszerítve, maholnap önfenntartók leszünk, és ez leginkább anyagi nehézségekkel jár. Félő, hogy a mennyiség lesz a lényeg, akkor pedig el lehet felejteni az egész színházasdit.

Én még bírom; amíg a szakemberek nem azt látják, hogy gyengébben teljesítek, addig nincs baj.

— Van úgy, hogy mégis elfáradsz?

— Van. Olyankor veszem észre, ha azt mondom: ehhez nincsen kedvem.

— Mit vársz egy rendezőtől, milyen az a rendező, akivel együtt tudsz működni?

— Ha megvan a színész és rendező közti bizalom, közös gondolkodás, hasonló látásmód, akkor szép dolgok születhetnek. Ez az ideális, ritka állapot. Már a Figuránál megszoktuk, hogy több rendezővel dolgozzunk, ez itt sem okoz gondot. Általában, amit nagyon szeretnék, egy-egy szereppel kapcsolatosan, azt ki is harcolom; attól még nagy szabadsága van egy színésznek, ha teljesíti az utasításokat. Fontos, hogy én mindig benne legyek a figurában, elméletileg persze rá kellene bíznod magad a rendezőre.

A színész nagyon dühöng, ha a rendező nem felelősségteljesen dolgozik vele. Ilyenkor kollégáit is biztatja, hogy törekedjenek a legjobbat kicsikarni az előadásból. Mi nem elégszünk meg egykönnyen, követeljük a munkát, szép lassan kialakult ez a hangulat a csapatban.

— Történt már, hogy nem volt szimpatikus egy rád osztott szerep?

— Sohasem mondom, hogy nem tetszik egy szerep. Olyan már előfordult, hogy nem értettem egyet a rendezővel a szerepmegformálást illetően, de ha azt kérik, hát legyen! Erőszak ez kissé önmagad ellen, de mindig a rendezőé az utolsó szó.

Úgy érzem, a hősszerelmes nem megy nekem. A hazugban az Ottavio, A két úr szolgájában a Florindo ilyen szerepek. De próbálkozom az utolsó előadásig beleélni magam a helyzetbe. Nyilván meg lehet csinálni technikából is a szerepet úgy, hogy rábólintsanak, de számomra az a legrosszabb, ha nem érzem jól magam a színpadon.

— Miből építkezel szerepmegformálásaid során?

— Én főleg ösztönös színész vagyok. Szeretem az improvizációt. Szülessenek a színpadon olyan dolgok, amelyeken meglepődhetem, ugyanakkor illeszkedjenek be a darab keretébe!

— Mit tartasz legfontosabbnak a színészképzésben?

— A tapasztalatot. A képzés csupán az első lépés a pályán. Nagy hangsúlyt kellene fektetni az őszinteségen alapuló improvizációra a főiskolás évek alatt.

— Vannak-e olyan pillanatok, amikor úgy érzed, elmennél inkább napszámosnak?

— Főleg olyankor, ha az ember fáradtan belekényszerül egy olyan munkába, ami kevésbé tetszik, és nem áll közel hozzá. Nekem például a könnyű műfaj nem a kedvencem, bár azt mondják, jól komédiázom. Ha a közönség szórakozik, örömmé válhat ez is, de ha a rendezés sántít, felerősödnek a hibák, nem érzed jól magad a színpadon, bizony akkor elmennél innen.

Sajnos a könnyű műfajt általában könnyedséggel is kezelik a rendezők. Pedig nehéz úgy megcsinálni, hogy ne csak technika legyen benne, hanem emberekről szóljon, embereknek üzenjen.

— Mi történik veled előadás után?

— Lemegyek a büfébe, majd lassan hazaindulok. Az úton aztán kikapcsolódom. Legtöbbször nem is gondolok semmire, magától visz a lábam.

— Mesélj erről...

— Legjobban a magányból tudok építkezni, gondolkodni, elmélyülni. Ellentmondásos dolog, amit mondani fogok: a színpadon magányos vagy, annak ellenére, hogy kommunikálsz a partnereddel. Meg kell teremtened a figurád magányát; ez színészként is érvényes, nagy figyelmet igényel.

— A nagyszínházi vagy a stúdióelőadás áll közelebb hozzád?

— Habár első látásra nehezebbnek tűnik, nekem a stúdió könnyebb. Érzem a közönség jelzéseit, és ez segít, könnyebben megszületik a kapcsolat köztünk. Ez kettős játék: a színész sokat ad magából, de a néző is kiadja magát, ő is "levetkőzik", és nyitottá kell válnia. Elviselhetetlen a néző közelsége akkor, ha nem születik meg, amire vártál, ha rosszul érzed magad a játéktérben. A Kasimír és Karoline esetében voltak előadások, amikor zavart a közelség, talán tapasztalatlanságom miatt nem tudtam megteremteni a megfelelő légkört. Ma jóval árnyaltabban játszanék. Utólag mindig jobban tudjuk...

Stúdióelőadásaink általában jól sikerültek.

— Milyen viszonyban vagy a közönséggel? Lehet-e jellemezni a mai közönséget, elvárásait?

— A közönség nagyon fontos, hiszen nekik játszunk. Üres háznak játszani olyan, mint egy próba. A színészek és nézők közti kapcsolatnak már akkor meg kell születnie, mihelyt a közönség beül a nézőtérre. Minden közönség más, ezt fentről rögtön meg lehet érezni, már helyfoglalásából, csendjéből, zajaiból.

tős réteg, amely a populáris színházat, a könnyed műfajt szereti, szórakozni vágyik. A színháztól elpártolt értelmiségi réteg lassan kezd visszaszivárogni. Ők a mérsékeltebb vonalat képviselik: gondolkodni és szórakozni. A diákság a meredekebb színházat kedveli, az ötletdús, új, formabontó megoldásokat.

— A Mikes Kelemen Líceum diákszínháza, az Osonó szívesen emlékszik vissza arra az időszakra, mikor közületek néhányan bejártak, és különböző próbákat vezettek. Volt ezek közt kontakttánc, bohócjáték. Mi késztetett erre?

— Számomra szimpatikus volt az a csapat, gondoltam, megpróbálom átadni azt a technikát, amit ismerek.

— Volt bennetek olyan nevelői szándék, hogy bevezessétek az új generációt az új színházi formanyelvbe?

— De csak a színházon keresztül, nem oktatóként.

— Beszéljünk most bizonyos szerepeidről. Ezelőtt nyolc évvel a Figuránál is Beljejevet játszottad, akárcsak a mostani Turgenyev adaptációban, a Tamási Áron Színházban. Élt még benned a szerep, miben különbözik a kettő?

— Nagyon a pályám kezdetén volt az a vizsgaelőadása Bocsárdinak. Az akkori Beljejev diáksága volt hangsúlyos. Ma, sokkal inkább helykereső, olykor anarchista, agresszív emberként képzeltük el. Nem a szöveg szerinti primér figurát alakítom, elemzéseink során mélyen megvizsgáltuk a helyzetekben való viszonyulását. Ez színészileg nagyobb kihívás, bennem nem élt már a régi Beljejev.

Viszont vannak szerepek, amelyek kísértenek. Ilyen az Árnyék (Jevgenyij Svarc: Az árnyék, rendező Bocsárdi László, Tamási Áron Színház és a Figura Stúdió Színház koprodukciója, 1994).

— Lássuk a Don Juant... (Molière: Don Juan, rendező Barabás Olga, Tamási Áron Színház, 1997)

— Amikor elkezdtünk dolgozni, és Olga kifejtette, hogy mit szeretne ebből az előadásból és a figurából, akkor meglepődtem: én ezt az érzést már ismerem! Mintha én lettem volna valamikor.

Maga a Don Juan figurája nem ismerhető fel az utcán, ez emberi motívum, mai és örök. A mi előadásunk nem a "típus" Don Juanról szól, hanem kapcsolatokról, isten és hit kérdéséről, arról, hogy mit keresek én a földön...

— Az Alkésztisz? A férfialakítás díját kaptad érte az Atelier fesztiválon 1998-ban.

— Az Alkésztisz nagy élmény volt. A díj valóságos gyönyör, fojtogatott a sírás. Számomra ez mércét jelent: ennél alább nem szabad teljesítenem. Idén a színház román tagozata, az Andrei Muresan Színház által szervezett Atelier fesztiválra a Don Juannal jelentkezünk.

— Mi teszi alkalmassá az embert arra, hogy színész legyen?

— Az idegrendszere... a reflexei... és a sors...

— Különválasztható-e a színész az embertől?

— Egyáltalán nem. Meg kell teremteni a harmóniát a családdal, hiszen társas lény lévén szükséged van rá.

— Úgy érzem, neked inkább életforma a színház.

— Egyértelműen életforma. A színház totális embert kíván, elhivatottságot. De nagyon jó szakembernek kell lenned benne! Ezt másként nem lehet csinálni!

— Te mit szeretnél kapni a színpadtól, színháztól?

Nem az a főcél, hogy kapjál valamit. Hogy mit jelent a színpad? Kikerülhetetlenek ezek a nagy szavak: önmagát akarja megtalálni az ember.

— És a katarzis?

— A katarzis, amikor képtelen vagy megmagyarázni, mi történik veled.

— Mi a nagy kihívás számodra?

— Pillanatnyilag a Szent György-napi konferálásnak megfelelni. A színésznek mindig a rábízott feladat a kihívás. Szerepálmaim igazából nincsenek. Ha megérem, hogy idős leszek, egy olyan találkozást szeretnék egy figurával, ami totális legyen. Ami által még többet megtudok a világról, magamról és a színházról.

— Elmondanád, miért hívnak Hobónak?

— A Figuránál két Tibi volt: Szabó Tibi és én. Egy próba alkalmával, Bocsárdi mondta ki ezt a megkülönböztetést. Így lettem én Hobó Tibi. Valóban szeretem a Hobó Blues Bandet, Földes Lacit. De sohasem voltam igazi hobó. Tetszik az a belső szabadság az amerikai hobókban, ki tudja, lehet, hogy egyszer igazi hobó leszek, úgy elszállok...

— Mit mondanál a kislányodnak, ha színész szeretne lenni?

— Csak bátran!

Az interjú 1999. április 24-én készült, a Szent György-napi konferálás két szabadabb órájában, fergeteges hangulatban. A beszélgetést Prezsmer Boglárka, harmadéves teatrológus hallgató indította.