— Mikor kerültél a színház vonzáskörébe?

— Negyedik osztályos koromban kezdtem az udvarhelyi iskola amatőr színjátszócsoportjában. A magyartanárnőmnek köszönhetem, ő tartott minden délután drámagyakorlat kört. Lázár Ervinnel kezdtük, és minden évben csináltunk valamitÁ Bár nem volt kimondottan az a vágyam, hogy színésznő legyek, egy hónap alatt döntöttem el, hogy ide jövök, de azt hiszem, mindig is volt bennem valami. Nem volt számomra olyan nagy tétje, én ugyanis hátrányos helyzetű gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, illetve XI. osztályban még jogra készültem. Nem tört volna össze egy világ bennem, ha nem vesznek fel. Jó, persze végigizgultam, annál is inkább, hogy eléggé felkészületlenül jöttem, de teljes gőzzel csináltam, azt hiszem, másképp nem is lehetett volna. A felvételit imádtam, négyen foglalkoztak velünk, és reggel tíztől este tízig bent voltunk, és észre sem vettem. Nem tudtam igazából, mit is jelent az egész, meg amúgy is más volt elsőévesként itt lenni, mint most. Sok minden változott.

— Miben változott?

— Mind emberekben, mind felépítésben; ma már nincsenek olyan szigorú követelmények. Amikor idejöttem, valahogy szent volt itt minden, és ez most nem igazán így van. Ez annak is köszönhető, hogy most sok a fiatal, ami előny is, lazább a légkör, de van egy csomó felelőtlenség. Ezt a szakmát nem lehet bizonyos alázat meg szenvedély nélkül csinálni. Úgy érzem, ez hiányzik a mostani főiskolásokból. Ez nem csak az ő hibájuk, de én nem szólhatok rájuk, nem az én diákjaim. Ugyanakkor mindezen mi is végigmentünk, sőt, azt hiszem nagyon meglepődnének, ha minden éjszaka be kéne járni próbálniÁNem spártai szellemben kell nevelni, de én például nem bánom, hogy minket félig-meddig abban neveltek, sőtÁ

— Mi az, ami megtanulható itt?

— Nagyrészt technika. Sokszor elmondták nekünk, hogy tehetséget nem tudnak adni, azzal születik az ember. Valamelyest gondolkodást tanulhatsz, irányt, de nagyon rövid ez a négy év, és mikor kikerülsz, majdnem elölről kell tanulnod a szakmát. Talán ez a legjobb, ha bedobnak valakit a mélyvízbe és magától megtanulja, ellopja a szakmát.

— Hogy érzed, mit adtál, mit kaptál a főiskolától?

— Nehéz kérdés. Hogy mit adtam, azt nem tudom, viszont kapni rengeteg mindent kaptam, sőt, azt hiszem, ilyen szempontból elkényeztetett gyerek voltam. Ez előnyömre is, hátrányomra is szolgált. Rengeteg szeretetet kaptam, meg rengeteg letolást, rúgást is — jó értelemben. Meg a szakmát, és hogy egyáltalán nagy színészek között lehettem, mint Bandi bácsi (Csíky András — V.I. megj.), Spolarics Andrea, Bíró József meg Salat Lehel — azt hiszem, ennél többet nem kaphat valaki. Az lett volna jobb, ha több helyen statisztálhattunk volna, mert abból sokat lehet tanulni.

— Annak ellenére, hogy már nem dolgozik itt, számomra úgy tűnik, Spolarics Andreának meghatározó szerepe volt a kolozsvári főiskola irányának kialakításában.

— Ez így van, mind a főiskola, mind a színház szempontjából, és bárki bármit mond, nagyon hiányzik. Míg ő itt volt, bármilyen hangulat lehetett, de akkor is volt egy bizonyos tartás, nem lehetett akármit megengedni... Nem tudnám pontosan meghatározni, de egy színvonalat képviselt önmagában, ami kihatott az egész társulatra. Nem teljes mértékben, tehát nem akarom én szentté avatni, de tény, hogy ez létezett. A főiskola szempontjából meg egy olyan energiaforrás volt, egy olyan szellemet képviselt, hogy ott nem lehetett lazítani, meg rengeteget lehetett tanulni tőle. Spolariccsal létrehoztuk az Üvegcipőt mint vizsgaelőadást, ezt követően Salat a három fiúval dolgozott egy Mrozeken, Bíró meg a Cselédeken a lányokkal.

— A vizsgaelőadásokat nemcsak a színpadon játsztátok...

— Igen, a Heltai-pince, az teljesen más volt. Mi úgymond belenőttünk a stúdióelőadásokba, ami akkor látszott, amikor az első nagyszínpadi előadásnál nem jött le az alakításom, mert nem voltam a nagy térhez szokva. Ez a tér viszont majdnem szobaszínház volt. Nehéz volt maga a darab is, de ilyen pici térben az is hallatszik, ahogy lélegzik az ember. Szerintem szépen sikerült.

— Milyen változásokat hoz a főiskolásból szerződött színésszé válás?

— A felelősség teljesen más. Ha statisztálás során főiskolásként tévedsz, az megbocsájtható, mert még tanulsz, de frissen végzettként már a teljes felelősség a tied. Akkor teljes mértékben mieink voltak az órák, a vizsgaelőadásra a tanárral együtt mi találtunk ki és készítettünk el díszletet, jelmezt, mindent — ez mindent megért. Most minden ki van készítve és nem annyira személyes; ez bután hangzik, de valahogy más volt. Egyéb nem változott, bevallom őszintén, mind a két tanárom mai napig rámszól, ha valami nem úgy sikerül.

— Negyedévesen már alkalmad volt teljes jogú partnerként játszani a színészekkel Parti Nagy Lajos Ibusárjában, illetve azóta már két fontosabb szerepet is kaptál: a Viharban Prospero lányát, Mirandát alakítod, a Cseresznyéskertben pedig Ánya szerepét.

— Az Ibusár első nagyobb szerepem volt, nem igazán mértem fel, mit is jelent, és el is puskáztam. Nem volt könnyű, görcsösebb is voltam — nem jött össze. A Mirandát is, az Ányát is nagyon szeretem, de szerintem egyik sincs kész, főleg az előbbi, ami nehezebb is volt, mint az Ánya. Nem vagyok megelégedve magammal, kicsit több önbizalmam lehetne, ugyanakkor mindig van egy még jobb, és ez az igényesség jó. Mindeddig ez a szerepkör jutott nekem: Schofferstein Ágnes, Amália, Miranda, Ánya, most ez a királykisasszony, persze mindenik más szerep, és mégis lelkületükben az a 16—18 éves, gyerekes, üde, nem is naiva, deÁAzt hiszem, valahogy be vagyok skatulyázva, egyre nehezebb megkeresni azt a pici különbséget köztük. Jó, ez a feladat, szép, és szeretem, de félek, hogy befásul önmagába, és szeretnék végre egy keményebb vagy rossz — nagyon szeretnék egy gonosz — alakot játszani például. Erre meg azt mondják, hogy alkatomnál fogva nem lehet. Ez meg butaság, nem hiszek benne, szerintem a megoldáson múlik a dolog.

— Kolozsváron végezted el a főiskolát, Kolozsvárott vagy színésznő. További terveid is ide kötnek?

— Itt van egyfajta biztonság, igaz, konkurencia is, de tény, hogy mindig emberekhez kötődöm. Az országon belül más színházhoz nem mennék, viszont van Lengyelországban egy színésztovábbképző tanfolyam. Oda szívesen elmennék, mert nem vagyok kész, sok szempontból hiányosságokat érzek magamban. Ez egy ilyen nyári, 12 emberes csoport, együtt élnek, színházról beszélgetnek, színházat csinálnak. Ilyen szempontból hiányolom a főiskolai éveket, a műhelymunkát.

— Erre most egyáltalán nincs mód?

— Pont ez a baj, látod, hogy itt van egy rakás fiatal, mindig leülünk, és megbeszéljük, hogy ez így nem jó, hogy lehetne párhuzamosan dolgozni; akik éppen nincsenek benne az éppen játszott darabban, azok csinálhatnának valami mást; egy ember kéne, aki vezeti ezt. Megbeszélünk mindent, aztán hazamegyünk, mindenki alszik rá egyet, és másnap kezdődik minden elölről. Az igény mindenkiben megvan, de valami hiányzik. Hogy kin múlik, nem tudom...

— Milyen érzés "kintről", nézőként látni egy előadást? Milyen a kolozsvári közönség?

— Jaj, én nagyon szeretem ezt nézni, legszívesebben önmagam előadásait is megnézném, nem tudom, miért nem elérhetőek a kazetták.

Ha idegenek játsszák, teljesen át tudom adni magam, és mint néző szemlélem. Ha azonban ismerős, például kollégám játszik benne, annak drukkolok. Közönség? Nem tudom, miért jár egyre kevesebb ember színházba, és nem tudom eldönteni, kinek a hibája ez. Bentről nézve három fajta közönség létezik. Egy, aki nagyon figyel, ilyenkor nagyon csend van, de nem reagálnak semmire. Van egy, amelyik mindenre, a legapróbb játékra is reagál; és végül van egy, amelyik ott van, a végén megtapsol, de nem értem, miért tapsolnak.

— Ha most jönne a jótündér, és azt mondaná: három kívánságod teljesíti, melyik lenne az a három?

— Sok van, most így hirtelen egy sem jut eszembe. Nem tudom, lehet, hogy így járnék, mint most ...