— Kolozsváron már a második generáció színésznövendéknek van alkalma Csíky András színművésznél tanulni. Hogyan született meg a kolozsvári főiskola ötlete? Miért vállalta az oktatást?

— Egyfajta történelmi szükségszerűség volt. Már 1989 előtt érezhetően megfogyatkozott a romániai magyar színészek száma. A Magyarországra való fokozott áttelepülést, a nyugdíjazásokat és elhalálozásokat megsínylették a színházak: a temesvári színház csaknem bezárta kapuit, a szatmáriak és kolozsváriak is fiatal színészek nélkül dolgoztak. Úgy gondoltuk, a marosvásárhelyi főiskola mellett Kolozsváron is szükséges elkezdeni a színészképzést. Tudomásunkra jutott, hogy a Babes—Bolyai Tudományegyetem keretében — első alkalommal — indul művészeti oktatás. Így adódott legális mód a magyar nyelvű színészoktatás elkezdésére. Az első pár év után a román szak kezdte kinőni a saját termeit, így mi nem is próbálkoztunk a bölcsészkaron otthont találni. Azóta is a Kolozsvári Állami Magyar Színház ad számunkra fedelet, meleget és jóindulatot.

Azért vállalkoztunk egy második színművészeti főiskola létrehozására, mert úgy véltük, nem mindegy, hogy mennyi idő alatt töltjük be ezt a ránk szakadt űrt. A vásárhelyi kollégákban felmerült a kérdés, hogy a mi képzésünk nem veszélyezteti-e iskolájuk létjogosultságát, és ezt nagyon komolyan megbeszéltük. Azóta eltelt hét esztendő, végzett már négy évfolyam Kolozsvárott, és lassan sikerül pótolni a hiányt. Ha már nem lesznek felvevőképesek a színházak, úgy gondolom, komolyan mérlegelni kell a jövőre vonatkozó tevékenységünket. Egyelőre meg kell várni az új színházi rendszer kialakulását.

— Ön mint színészpedagógus, milyen módszerek alapján dolgozik?

— Én a Sztanyiszlavszkij-féle iskolán nőttem fel, eredményeimet ennek köszönhetem. Főiskolás éveim, Tompa Miklós színháza, a Haraggal való szatmári és a kolozsvári együttműködés világosan mutatja a mai oktatásban való résztvételem gyökereit. A negyvenöt és fél éves színházi tapasztalat alapján is ennek az iskolának maradtam híve.

A kolozsvári főiskolán bennünket a nagyrealista stílus legkiválóbb egyéniségei oktattak a színészmesterségre: Tompa Miklós, Kovács György, Delly Ferenc és Szabó Ernő — mindannyian az ötvenes évek színjátszásának élvonalába tartozó vásárhelyi színház szakemberei, de mesterségre a kolozsvári Senkálszky Endre is tanított. Másodévtől rendszeresen statisztáltunk a nagy színészek oldalán, hozzászokhattunk a színpadi nyilvánossághoz. Tompa Miklós irányt szabó, átfogó koncepciójú vásárhelyi színháza a Sztanyiszlavszkij-féle skola megvalósításának bizonyult. Részletezően realista, minden pillanatában igaz, újraélt és katartikus élményt nyújtó előadásaik voltak. Kolozsvárott színes skálájú együttes működött, nagy egyéniségekkel, ám egy hasonlóan magas színvonalú, tudatos ars poetica által vezérelt színház akkor még nem alakult ki. Tizenhét végzős társammal színházalapítási kéréssel fordultunk a Művelődési Minisztériumhoz, így alakulhatott meg a nagybányai színház magyar tagozata. Ez egyedi vállalkozás volt, Harag György vezette kísérleti műhelyünket a közös hit jellemezte, éjjel-nappal együtt voltunk, csak a színháznak élve. Mélyvíz. Ez a Kolozsváron elindított és Vásárhelyről ellesett stílus bővült és formálódott bennem a szatmári évek alatt; a mit, miért és hogyan színháza, az élmény színháza, a gondolatot és érzelmet megindító, tartalmas, katartikus színház.

Kolozsvárra több mint húsz év után tértem vissza, Harag György kolozsvári társulatába, az ő karmesteri pálcája alatt jött létre a hetvenes évek legfigyelemreméltóbb színháza. A vándorlás évei után Harag stílusa az aprólékos realizmusból egy kifejezőbb, tágabb gondolattársításokat kínáló, mondanivalójában egyetemes színházlátássá alakult. Sajátos realizmusa párosult a látványszerűséggel, ám sohasem felejtette el, hogy a legszebb látvány az ember.

Úgy vélem, Tompa Miklós és ízlésvilága, majd Harag György színháza, jelen pillanatban pedig Tompa Gábor művészete képviseli azokat a szinteket, amelyek meghatározóak a romániai magyar színjátszás történetében. Én ezeknek az embereknek a híve vagyok.

Az elmúlt ötven év izgalmas, érdekes, rendkívüli színházi kísérletei — gondolok itt Brookra, Strehlerre, Grotowskira - állandóan hozzáadnak valamit a mindenkor érvényes alapokhoz. Azonban Sztanyiszlavszkij módszere az a mesteriskola, ami megtanítja a növendékeket mindazokra az alaptörvényekre, melyek nélkül nem lehet színházat csinálni: a gondolkodás, az analízis, az élményvilágunk által táplált, intuitív játéköröm. Én máig is ezt tartom a legeredményesebb színészpedagógiának.

— Hogyan alkalmazzák ma ezt a módszert?

— Munkánk a darab intellektuális megközelítésével indul. Megvizsgáljuk keletkezésének körülményeit, az író kilétét és szándékait művével. A szereplők jellemét, egymáshoz való viszonyaik alakulását a szövegalatti mondanivaló segítségével értelmezzük. Aztán eldöntjük, hogy mit szeretnénk ezáltal a mai nézőnek üzenni, és a kibontott értelmek alapján elkezdjük próbálni egy megfelelő térben. Itt új összefüggéseket, célirányos megoldásokat, kifejező eszközöket keresünk, míg el nem érünk a kívánt mondanivaló megjelenítéséhez. Nagyon fontos, hogy mindig újra tudják élni az élményt, hogy meg tudják teremteni azt a lelkiállapotot, amellyel beindulhatnak az ismeretlenbe, és hogy a figurájukkal történteket jelenetről jelenetre tovább cipeljék a végkifejletig.

— Milyen viszonyban van diákjaival?

— Furcsa dolog a felvételi. Egy elég tisztességes és felkészült csapat megpróbálja kiválogatni azt a hat-nyolc gyereket, akiben fantáziát lát, lehetőséget a nevelésre. Mert mi is a tehetség? Egy sor adottság és valami meghatározhatatlan "égi" többlet. Aztán elindul a tanár egy csapattal négy éven át, és elkezdődik az építkezés, alapozás. Ez a kezdő időszak főleg koncentrálóképesség- és fantáziafejlesztő, a gátlások feloldásának periódusa. Hangsúlyozom, hogy nem vagyok pedagógus. Tudatosan kerülöm, hogy rendezzem őket. A rávezetés a nevelés értelme. Megtalálni valamit öröm lehet, de az út a tanulságos.

— Tudomásom szerint a diákok mesterségórán az osztályvezető tanáron kívül egy tanársegéddel is dolgoznak...

— Ennek az osztálynak alkalma volt első éven Spolarics Andreával dolgozni, most pedig Keresztes Attila a segédem, aki a növendékem volt, és ismeri színházeszményemet és munkamódszeremet. Attila hallatlanul fogékony mindenre, ami a fiatalság sajátja, megéli annak életszemléletét, nagyravágyását, pimaszságát. Ideális partner, tehetséges és önálló. Bár nem a legfoglalkoztatottabb színészek közé tartozik, jó szervezői és rendezői vénával van megáldva, képes olyan előadásokat megálmodni, mint Osborne Dühöngő ifjúsága, Cocteau Rettenetes szülőkje; idén pedig Molière Képzelt beteg című darabját adták elő. Habár harmadéven nem kötelező teljes darabot bemutatniuk, úgy érzem, a módszer képessé teszi őket, hogy nagyobb feladatokra vállalkozzanak, egy-két jelenettel való foglalkozás helyett. Ez iránytű a kezükben az egész pályán, a kiteljesedése pedig kinek-kinek a tehetsége, lelki gazdagsága, jelleme s fantáziája szerint történik. Az osztály képességei és a nemek arányának függvényében döntünk a munkáról, szükség esetén besegítenek más évfolyamok diákjai is. Nyíltan megvitatjuk a darabot, a leendő előadás minden vetületét, aztán én kiszállok. Kötelességem szempontokat adni, ami továbbviszi őket munkájukban, végigkisérni őket, de csak korrigálok, úgy érzem, helyet kell adnom egy ilyen beállítottságú tehetségnek, meghagyni alkotói szabadságát. Barbárság volna belemászni a munkájába.

— Milyen elvárásai vannak diákjaival szemben?

— Jó lenne elérni, hogy a diákok sajátítsák el a színészmesterséget, a már felsorolt módszerekkel, úgy, hogy közben a tanár is fejlődjön. Bárhová kerüljenek is a növendékeim, hiszek abban, hogy öntevékeny, oknyomozó hozzáállással sikeresen megállják a helyüket.

— Milyen színházi életet kívánna számukra?

— Legyenek alkotótársai a rendezőnek. Az igazi nagy művészek alkotó módon kezelik az előadást, bízva a színészek tehetségében. De az önmegvalósítás igényével folytatott rendezői munka során összebékíthetetlen ellentét születik rendező és színész közt. E típus utasításait csak precízen végrehajtott tornagyakorlatoknak nevezhetjük. Az intelektuális munka során vitatkozni kell, szeretném, ha tudnának kérdéseket feltenni a rendezőnek, a dió feltörésének igényével. Aztán rá kell bíznod magad a rendezői koncepcióra, így lehet páros az alkotói öröm. Maradjanak nyitottak.

— Mi kell ehhez?

— Egy színész akkor vénül meg, ha elveszíti gyermeki kíváncsiságát.