Ami nem Do

Ami torlódik még mögöttem (süket és vak a pillanat)
végső ütéseket sem érzem kívülről és a mellkasom alatt
ami az elhagyott testre ráépül majd a nesztelen éjben
de nem érzi magáénak már bőröm meztelenségem
irgalmasnővér-idétlenkedések (amivel ébren lehet
tartani még a szerelmes vadászt) s hanyatló képzelet!
ami a tömegbe veszés utálatánál is irtózatosabb: csak a
sanda szörny (nem az a fajta vagy) csak az soha!
meg ne környékezzen az unalom mint örök
fecsegések mögött űr a meg-nem-történtek között
a közömbösség patináját komorabbá tevő
valami ami csak légüres nem levegő
ami nem do csak demagóg dagály — (inkább a
borgátöredék mint a fagyasztott bálna)
minden irreális ami hátra van még?
botlás (nem suhanás) már senki csak az emlék
milyen lehetne az(?) — már nem kérded holott a
világ hódítása mindig emlékeztet a halottra
valahol zord kietlen — csak álom-szárnyán
látott vidéken gyermekem áll bolyong árván
koponya-elégia helyett csak lyukas fogak — — —
de ami megelőzte a szózatokat
s a szolgává aljasítást az itt van bennem
egy szőlőindát adj bár kezembe! zengjen

1998. szept. 12.

A be nem vallott idő

Mint aki hal (arab vagy néger)*

1
A mező is lefogyott, lefagyott; felismerhetetlen
szinte minden. Mint mikor kiolvashatatlanok az
írásjelek — ez a nehéz, ha a megőrizhetetlen
harmattal mint fantáziajáték eltűnnek a nomád
napok is, a sátorlakók éjszakái. Olykor még
valódi vadkacsák szállnak a jeges vízre, de a
békés együttlét már észrevétlen, akár a halál.
Félsz tőle, ismered, tudod, hogy nem melegít föl
a novemberi láthatár; a messzeségbe vesző
madárraj mint forradás a homlokon.

Csak az a
kapurácshoz szorított gyermekarc kikezdhetetlen.
Rézveretű bogarak húznak el a száraz légben —
hány mellékútja, dűlőútja az ős birodalomnak,
ahol a sakál rendszerint büntetlenül tépi ki a
prédára vetett nyúl beleit! S nincs más megoldás:
fal felé fordulsz, és a világ forog tovább.
2
A sötét téren (ahol magyar szavakkal
szól hozzád egy arab) csendben össze-
szeded a vesztes napok csontozatát;
porfelhő homályában les rád egy embrió-
arc. "Az én városom ez?" — álmélkodva
nézel az ücsörgő, utadat keresztező
barbárokra: kormos, lusta, ostoba népség —
s az ezredvég sötét, téli alagútjában
mély álmatlanságba merülsz.

1998. XI. 30.

Sehol vérnyomok

A hordalék, a salak. Senki sem
vállalja (fel sem ismeri?) az el-
változásokat. Ki ad nevet az
elmúlt időnek, a lehazudott
pillanatnak?... Mint amikor
farkasok ülnek köréd, de a
tűz elvakít. Vagy csupán
megszámlálhatatlan morzsa
a kirázásra váró abroszon.

Stádium

Csitt! A szelek még énekelnek!
Strindberg
(Halk zenekísérettel)
Olykor igen, olykor csupán a fej.
Az árulás rendszerint az őserő
ellen történik (mindig túl korán) —
A környezet, a szokások, az eszme:
ezek mind cselédek — —
"Önnek ugyebár
voltak álláspontjai? Persze a sok kudarc,
a kiábrándulás — s főleg a munka
megcáfolta őket rendre!"
Addig élsz, amíg gyermekkorod
látomása az ólomszél, a sejtek
kiszáradása ellenére visszatér;
csak bírja a szíved. Idétlenül kapkodsz
a napfény, az anyaméh biztonsága után,
mintha egy közönséges tárgyat kérnél.
Aztán már nem is számít, hogy még
megvagy — s már nem te vagy.

1999. III. 7.

Köszöntjük a szerzőt 60. születésnapján (Korunk)

————————————

*Márai

Lászlóffy Csaba