Erwin Wittstock elbeszélései és regényei olyan világot őriznek és tárnak az olvasó elé, mely napjainkra már széttöredezett és eltűnt, de amely az első világháború előtt, illetve maradványaiban még azután is eleven volt. Történetei elsősorban az erdélyi szász parasztok világába vezetnek, de a magyar miliőből vett történetekkel kiegészülve, e térség többszörös identitásának és nemzeti pluralizmusának környezetébe ágyazva kelnek életre, hol emelkedett hangnemben, hol pedig lebegő, szabad könnyedséggel,távolságtartóan és tárgyilagosan, illetve ironikusan és humorosan, azonban sohasem érzelem és rokonszenv nélkül.

Prózájában leggyakoribbak az erdélyi falu eseményei. A paraszti világ pontos ismerete, a tájleírás, a hely színvilága és a részletrealizmus olyan költői valóságot teremt, amelyben — leginkább egy község zárt kulisszái előtt — időtlen létmintát vélünk felismerni az egyes vidékekben. Az etnikum gondolkodás-, fogalom- és észlelési rendszerét szintén az író művészi szemlélete alakítja. Az erdélyi falvak és városok világát a belső és külső veszély ellenére az állandóság és védettség tereként ábrázolja, amelyet a közösségi értékek szilárd szerkezete tart össze, de ez nem a reflektálást mellőző idealizálás vagy szentimentális idill.

Erwin Wittstock számára az elbeszélés szenvedély volt. Ez nem csak könyveiben, tehát nem csupán az írás szintjén mutatható ki. Régi tanár- és lelkészősök leszármazottja, olyan polgári család szülötte, mely nemzedékek óta vezető szerepet játszott a csoporthierarchiában, így történetek sokaságát birtokolta. A nagyapa, Heinrich Wittstock (1826—1910) és az édesapa, Oskar Wittstock (1865—1931) ismert erdélyi pedagógus, teológus és író, anyai ágon a nagyapa és a dédapa ideiglenesen Szeben polgármestere. Meghitt baráti körben, gyakran egy pohár bor vagy sör mellett adja elő egyik-másik elbeszélését, először szóban, mintha a szerző a történet érvényességét jövendő olvasói előtt szeretné próbára tenni, hatásáról akarna megbizonyosodni. Később egyes részeket, amelyek lassanként különálló történetekké nőtték ki magukat, bel- és külföldi lapokban és folyóiratokban tett közzé, majd novellagyűjteményei egymást követő kiadásai és újrakiadásai számára folyvást átdolgozta őket. A szövegek történetileg és kritikailag megbízható változatát Joachim Wittstock 1979—1986 között rendezte sajtó alá, az elbeszéléseket három kötetben a bukaresti Kriterion Könyvkiadó adta ki.

Erwin Wittstock novellái az érzékeny és intenzív emlékezet tanúbizonyságai, irodalmi figurái túlnyomórészt saját életének kivetülései. Az egy gimnáziumi tanár, majd lelkész fiaként 1899. február 25-én napvilágot látott szerző a személyesen átélt és megtapasztalt, illetőleg másoktól hallott eseményeket dolgozta fel prózájában — természetesen többszörösen alakítva, átköltve és stilizálva őket. A falusi történetekben, amelyek az elbeszélés tárgyilagossága ellenére a szülőföld iránti erős érzelmi kötődést árulnak el, újra meg újra feltűnnek a Szaben megyei Feleken és Berethalomban töltött gyermek- és ifjúkor évei, emlékei.

Élményei láthatára első ízben a segesvári és medgyesi gimnáziumi évek során tágul ki — főképp erre az időszakra nyúlnak vissza az iskolai környezetből merített elbeszélések. A tematika, az író világ- és életszemélete jelentősen elmélyült az első világháború ideje alatt, amikor 1917-től önkéntesként megjárta a frontot. Két elbeszélése — a Hollosch és a Die Begegnung (A találkozás) —, jóllehet sokkal később vetette őket papírra, ezen időszak tapasztalataiban gyökereznek.

Az első világháború politikai következményei, Erdély Romániához való csatolása szintén éreztetik hatásukat irodalmi művein. Több novellája középpontjában ez az esemény áll, amely maga után vonta Erdély Közép-Európától való elszakadását és eltolódását a Balkán irányába, a közigazgatás átszervezését, az ókirályságból érkezett románok bevándorlását s ezáltal nemcsak a szász, hanem az erdélyi magyar világ kiüresedését is. Néhány elbeszéle magyar földbirtokosokról szól, akiknek élet- és gondolkodásmódját közel egy évig tartó házitanítóskodása alatt Kolozsvár közelében ismerte meg. (Ez az első világháború végén történt, amikor a kolozsvári egyetemen jogot tanult.) A Der Sohn des Kutschers (A kocsis fia) és a Die Hexenalbe (A boszorkány) című elbeszéléseire például a részletes környezetrajz és a pszichológiai konfliktusok éles, pontos elemzése jellemző. A szerző ugyanúgy értett a szenvedélyek, a tragikus család- és élettörténetek feszültségteli ábrázolásához, mint bizarr vagy groteszk történetek lebilincselő és megkapó előadásához.

Későbbi életszakaszai szemmel láthatóan kisebb mértékben vannak jelen novelláiban. Jogi tárgyú írásaiban, hírlapi cikkeiben gyakran foglalt állást aktuális kérdésekben, hasonlóképpen egyik-másik terjedelmes epikai vagy drámai művében is, amilyen például a Bruder, nimm die Brüder mit (Testvér, vidd magaddal testvéreidet is — 1933), a Das letzte Fest (Az utolsó ünnep — 1991) című regények (utóbbi a hagyatékból került elő) és a Die Töpfer von Agnetendorf (A szentágotai fazekasok — 1954) című dráma — ezeken érezni a korszak politikai eseményei, a gazdasági átalakulások hatását.— s nemcsak A szocializmus, a kommunista diktatúra éveiben sikerült önmaga megtagadása nélkül megőriznie az ideológiától való távolságát. Miután a harmincas évek kezdetén a német kiadók is felfedezték és kiadták könyveit, 1939-ben Berlinbe telepedett át. Két évvel később az éjszakai légiriadók hatására Hammer am Seebe költözött, itt élt 1944-ig. 1942-ben felesége megbetegedése miatt a családnak Szebenbe kellett költöznie, az író két évvel később követte őket. Egészségügyi okokból felmentették a frontszolgálat alól. 1945-ben ügyvédi irodát nyitott szülővárosában. Időközben ugyanis befejezte félbeszakított, sokáig elhanyagolt jogi tanulmányait.

Utolsó éveit Brassóban töltötte. Feleségének halála után, 1947-ben telepedett ott le, azt követően, hogy házasságot kötött Thea Depner orvosnővel. Mivel 1948 után nem folytathatta ügyvédi praxisát, 1950-ben tanári munkát vállalt. 1956-tól kezdve a Román Írószövetség nyugdíjat folyósított számára, 1962. december 27-én rákbetegségben halt meg.

A harmincas és negyvenes években keletkezett novelláiban és elbeszéléseiben a szerző a korabeli politikai háttért szándékosan mellőzi, és történeteivel mintegy ellenképet alkot kora összekuszált állapotairól. Élete utolsó éveiben nagy figyelmet szentel terjedelmes prózavázlataira, többek között a csak részleteiben fennmaradt Das Jüngste Gericht in Altbirk (A legújabb ítélet Altbirkban) című regényre (1971, a hagyatékból kiadott mű), amelyben paradigmatikusan és példázatszerűen jeleníti meg a 20. századi erdélyi szász léttapasztalatokat.

A huszas évek közepe táján keletkezett korai elbeszéléseit a későbbiekben újra és újra kiegészítette, részben át is írta. Közös bennük a romlatlan, természetes világ, az egyszerű, biztonságban élő emberek iránti érdeklődés, akik titokzatos, szinte mágikus módon kötődnek környezetükhöz, az ekként érzékelt szász falusi-kisvárosi világhoz. Alakjait tudatosan a nyelvjárásra épülő, valósághű köznyelven beszélteti, amelynek szókincsében, szórendjében és kifejezésmódjában az erdélyi szász dialektusra ismerünk. Mivel műveit széles körű olvasóközönségének szánta, egyszerűbb, hozzáférhetőbb elbeszélésmódot alkalmaz, ahogy ez az erdélyi német naptár- és falutörténetben már bevett szokás volt. Az esemény bemutatása közvetlen módon történik, a cselekményvezetés egyszálú, csúcs- és fordulópontokkal, de — a későbbi elbeszélésekkel ellentétben — kevés színező és reflektáló elemet tartalmaz. A "tudósító" — a szerző az egyes szám első személyt részesíti előnyben — része az ábrázolt világnak, még akkor is, amikor visszaemlékezik, s a jelent a múlttal köti össze. Az események krónikása, történetei pedig saját élményvilágából táplálkoznak. Elbeszélői magatartásán — amely hol humoros (Ein Ausflug mit Onkel Flieha — Kirándulás Flieha nagybácsival), hol tragikus (Die Bienen — A méhek), máshol pedig enyhén átszellemült (Das Herodesspiel — A Heródes-játék), fanyar és közvetlen módon megragadott (Die Verfolgung — Üldözés) — felismerhető az ábrázolt eseményekkel szembeni érzelmi közelség.

Korai elbeszélései, habár kevesebb szereplőt mozgatnak és esetenként kevésbé átköltöttek, mint az író későbbi teljesítményei (például az Ein Ausflug mit Onkel Flieha és a Die Verfolgung), nem mondhatók művészileg kevésbé sikerülteknek, mint a harmincas és negyvenes évek novellái.

Az 1930 után írt elbeszélések újdonsága a témaválasztás, a nyelv és a forma közös jegyei mellett mindenekelőtt az elbeszélői perspektíva kitágulásában és a problematika elmélyült tárgyalásában keresendő. Ott is, ahol a közvetlen megnyilatkozás formáját alkalmazza, ahol a történetet egy ifjú vagy egy öreg nézőpontjából mutatja be, ezt a szemléletmódot a mindentudó mesélő idő- és térbeli áttekintésével egészíti, illetve szélesíti ki. Az árnyalt lélektan, a hangsúlyozás többszörösen indokolja a konfliktushelyzeteket, a cselekmény szigorúan szerkesztett, a történet jellegétől függően hol késleltetett, hol siettetett.

Végig megőrizte a maga hagyományos forma- és stílustárát. Amennyiben továbbra is a költői realizmusnak elkötelezett írásmódot használ, megjelöli a konkrét esetet, és sajátos módon írja le azt, ami szerinte közlésre méltó. Az olvasó vagy azonnal a fő esemény részese lesz, s az előtörténet csak később bontakozik ki számára — mint például a Der Sohn des Kutschers című elbeszélésben —, vagy pedig a cselekmény a problematika rövidebb-hosszabb felvezetése után kezdődik. A harmincas és negyvenes évek szövegeiben hangsúlyosabban alkalmaz a bevezetőben, befejezésben vagy az elbeszélés menete alatt a közvetlen okot fölülmúló megfigyeléseket. Mind a mesélő szándékai és vallomásai, mind pedig a keret, amelybe ezeket beágyazza, azt a célt szolgálják, hogy a történéseket szimbolikussá tágítsák, jelentős korabeli eseményekkel összekapcsolják (Der falsche Malvasier — A hamis malvázia), illetve hogy érzékfölötti összefüggésekbe ágyazzák őket (Die Begegnung, Die Hexensalbe, Hollosch).

Az írói nyelv kitűnően alkalmas az érzelmek differenciált bemutatására, a jellemrajzra, a táj- és természetleírásra, illetve a reflexiók és állapotok ábrázolására. Túlnyomórészt tárgyilagos — ott is, ahol mitikus területet érint —, a részletek autentikus ábrázolását célozza meg, szenvedélyesen, főleg magyar témájú sokszínű novelláiban, melyek tájleírásai szemléletes képekkel telítettek, de alkalomadtán az ünnepélyes-retorikus stílussal is érintkezik. Írásmódja a belső részvétel ellenére rendszerint távolságtartó, hűvös és világos, máskor ironikusan találó és humoros.

Az egzisztenciálisat az egyediben ragadja meg. Az erdélyi szász, illetve magyar környezetben zajló történetek szereplői olyan helyzetekbe kerülnek, amelyek során minden egyes esetben erkölcsösöknek bizonyulnak. Függetlenül attól, hogy egy erdélyi német faluból származó gimnazista áll-e ellen a szexuális csábításnak (Der Viehmarkt von Wangersthuel — A wangersthueli marhavásár), hogy egy hadnagy az első világháborúban megszegi a törvényeket, és az ellenséges hadsereg egyik tagjával emberséges módon bánik (Die Begegnung) vagy az egymástól elválasztott ikertestvérek lerombolják idilljüket (Miesken und Riesken — Miesken és Riesken) — a szerző számára mindig az a fontos, hogyan tud beilleszkedni, akár lemondás árán is az egyéni természet a kollektív rendbe.

Ez nemcsak arra vall, hogy a szerző a politikai csatározások és a napi események színteréről szívesen vonul vissza az egyszerű életbe, hanem egyben az erkölcsi és közösségi értékekbe vetett hitét is mutatja. Ezekre az értékekre az erdélyi szászok körében minduntalan rábukkant; veszélyeztetett, felbomlásnak indult nemzete mellett élete végéig kiállt. Életműve védőbeszéd a falusi világban is átörökített demokratikus struktúrákért. Ez a magatartás intellektuális nyíltságról és egységes szellemről tanúskodik, és ellentétben áll évszázadunk primitív utópisztikus ideológiáival és megváltó tanaival.

Nagy Enikő fordítása