"Wass Pál nevét a közvélemény alig ismeri. Kilenckötetes naplójának csak első része jelenhetett meg, írója pedig egy letűnt kor ismeretlen katonájaként halt meg. Ha nem is kiemelkedő személyiség, de nyitott szemű, búsból-vérből való fia a nagy átalakulás felé hömpölygő kornak, s a nagy idők hullámai — szinte anélkül, hogy ő felmérné — sodorják őt is magukkal. Életpályája átfogja a modern Erdély és Közép-Európa vajúdásának lomhán mozgó és sok megpróbáltatással járó évtizedeit" — olvasható a kötet bevezetőjében. Wass Pál a lipcsei csata évétől Solferinóig, térben pedig Szebentől Bécsig, illetve Lembergtől Nápolyig vezeti az olvasót. Világeseményeket és apró epizódokat mesél el naplójában — emberi közelségből, egyéni optikáján átszűrve a történéseket. (Zrínyi Kiadó. Budapest, 1998.) — K.K.Gy.

A kötet Az erdélyi szászok, jeles napi szokásai című monográfia folytatása, melyben a szerző a magyar és a szász ünnepi szokások összehasonlító elemzését nyújtja. Az összehasonlító, interetnikus szokáskutatás fogalmai, módszerei és stratégiái felvázolását követően a kötet a társadalmi intézmények összehasonlító elemzését, a szász—magyar foklórkapcsolatokat befolyásoló tényezők, illetve az erdélyi magyar szokásrendszerbe beépült szász elemek, valamint a szász hatásnak a királyföldi magyar és az etnikailag vegyes lakosságú településeken való érvényesülése ismertetését kínálja az olvasónak. (Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 1998.) — K.K.Gy.

Esszék, tárcák — mondja a szerző 1990 és 1998 közt, más munkái szünetében írt, valóban közérzeti naplóvá összeállott művéről. Tudom, az efféle fölött gyorsan eljár az idő. Az én könyvem fölött is három kormányváltás járt el. Csikinek azonban igaza van, amikor a változásokban az állandóra döbben rá. Akár egy újságírói elírás értelmezésében; például a népviselet népképviseletté torzulásában. Be vagyunk öltözve népviseletbe, valóban. Jelképpé lett a szó is, nem önmaga már. Másról szól, vagy másra használják inkább, mint amire kitaláltuk, szántuk. A tévedés bölcseletének minősíti az író ezt a példát. Máshol a félelelmről beszél mint státusszimbólumról, jóllehet nem extrém helyzetet mutat be, sőt egészen hétköznapit, még 1990 májusából: a negyedik kormányzó párt tizenhatodrangú tisztségviselőjét (egy faluba látogatva). Aki nem is sétál, hanem menetel a tavaszban, s biztosan vészjelzőn kord gyomra minden kapunál, hogy vajon honnan ront rá az ellenpárt láncos kutyája. Mi ennek a magatartásnak a lélektani háttere? — kérdezi Csiki László, és meg is válaszolja: Tagsági dölyfe mellé a rivális rémét társítja; attól az, aki, hogy ellene törnek. Hasonlóan jellemző történetek, társadalmi jelenségek elevenednek meg ebben a nagyon-mai írói láttatásban. Egy-egy motívum később talán beépül Csiki valamelyik regényébe vagy drámájába, ám már ebben a formában is a napi múlandóságot legyőző, az első közlést vállaló periodikák élettartamát messze meghaladó műveket alakítanak. (Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc, 1998.) — K. L.