I. (Torda)

Megengedett a fény, gyémánt csorog.
Az égi felleg-lejtők boldogok
és minden regény valódi remény
egy haldokló kisváros főterén:
a korcsma és a gyógyszertár kinyit,
koldus kinyitja kézvirágait,
törött üveg töretlen hóba ül —
pár napsugár meleg bimbóba gyül
s már üzemel a hétfőreggelek
angyali gyára. Fel sem ébredek,
utolsó álmom, mint a téli hal
fenékreszállt le bölcsen még tavaly.
Elindul ismét vonalán a kör.
Az idő megint életemre tör.

II. (Enyed)

A homlokzatok stílusnyomai.
Fejem magyar, a lelkem római.
A régi házak s a mégrégibb ég.
Öreg királynak vén ország elég.
Így akárhol bármire gondolok,
már falaznak kőmüvesangyalok,
s az égi felleg-lejtőn boldogan
mint lavina a városra zuhan
a meleg fény és még és még és még...
Még emlékszem mi volt enyém, tiéd.
Mi lesz a múlt, ha már nem álmodom
s más kor legeltet fenn a dombokon,
nem aki tényleg végig bírta itt
fehér idők karcolt márványait...?

III. (Gyergyó)

Új esti ostrom kél a nap felől.
Az idő mindig életemre tör,
és becsapódik, mint a meteor
a szárnyaink alá egy téli kor.
Akkor ropognak végleg, igazán
a kettérepedt ég, a celofán
öntudat és a hű emlékezet:
legvénebb koldus — nyújts neki kezet.
Romom magyar. A telkem jó, mai.
Építhetnél rá újra, római,
számíthatsz rám: nehéz korok között,
mikor a Föld az Égbe költözött
s a szél sikálta volt-márványait,
csak én vagyok, csak én lehettem itt.

IV. (Déva)

Öreg királynak vén ország elég?
A régi házak s a még régibb ég?
Az idő megint életemre tör?

Elindult újra vonatán a kör?
Fejem magyar? A lelkem római?
Mely homlokzatok stílusnyomai
száz haldokló kisváros főterén?
Enyém a fény? És kié a remény?
Legvénebb koldus az emlékezet?
És békejobbot vagy segédkezet?
Fehér idők meghajszolt nyájait?
És szélsikálta volt márványok? Itt?
Még falaznak kőmüvesangyalok?
Én akárholé s bármié vagyok?