Van egy beszédfordulat, amelyik a szó szoros értelmében fordulatot szokott hozni, ha két ember egymással szemben ül, és beszélgetni próbál. Többnyire már elég régóta ülnek így, és miközben beszélnek, egymás tekintetét fürkészik. Aztán egyikük vesz egy mély lélegzetet, és azt mondja: beszéljünk úgy, mint férfi a férfival — és valami megváltozik. Ez a "mint férfi a férfival" beszédhelyzet (a továbbiakban: MFF) valamiért más, mint az azelőtti szembeülős-beszélgetős. Jó lenne tudni, hogy pontosan mitől.

Nem a beszélgetőpartnerek identitása változik meg — nem válik "láthatóbbá" az identitás egy ilyen elhangzó mondattól —, hanem a kimondhatóság szabályai. A fordulat voltaképpen a közösségteremtés fordulata — nemcsak cinkosságot teremt, hanem alapoz is egy olyan közös tudásra, amely hagyományosan együtt jár a "férfi" kulturálisan meghatározott szerepével. Ettől a ponttól kezdve az MFF-ben olyan dolgok is szóba kerülhetnek, amelyek addig valamiféle bizalmatlanság, szemérmesség vagy "önmagunk ki nem adása" miatt elhallgatódtak. Aki más beszédhelyzetekben is ugyanúgy, ugyanazon a nyelven beszél, mint az MFF-ben szokás, arra furcsán néznek "ők", mások, valakik. Mert máshol másképp szokás beszélni.

Nem akarom sokáig rejtegetni: azért volt szükségem e kitérőre, mert problematikusnak tartom az "értelmiségi" körülírását. Szakembertől tudom, hogy szociológiai felmérések esetén mindig aszerint kell meghatározni ezt a társadalmi réteget (?), hogy mi a mérés tárgya. Foglalkozás, végzettség — ilyesmik jöhetnek szóba. És mégis ez a fajta különbségtétel durvának bizonyul, amikor nem anyagi, családi helyzetről vagy hasonlókról van szó. Ahogy az MFF-ben nem a testműködés határozza meg elsődlegesen a "férfit" — ezért is lehet/lehetne csemege egy gender studies-t folytató kutató számára —, hanem a beszédhelyzet szabályaihoz való alkalmazkodás, analogikusan lehetségesnek tartok egy olyan értelmiségi-megközelítést, amelyik a nyelvi viselkedést és a nyilvános megnyilatkozások alkalmait tekintené kiindulópontnak.

Értelmiségi az, akivel lehet úgy beszélni, "mint férfi a férfival". És értelmiségi az, aki valami miatt egzisztenciális kérdésnek érzi (igen, érzi) azt, hogy azon töprengjen: mi (mire jó stb.) az értelmiségi?

Hogyha itt és mostokról próbálok beszélni (egy kicsit mindig erről van szó), akkor ennek a beszédhelyzetnek a hiánya, nemléte, legjobb esetben ritkasága a legszembeötlőbb. A jelenlegi nyilvánosságban nem használatos az MFF. Ha mégis, akkor sértettségekkel, perifériatudattal szennyezett. Vagy azonnal, mielőtt még kifuthatná magát egy mondat, beindul az elszíntelenítés, az elhallgatás, a meg nem történtté tevés. Nyilván ennek magyarázható okai vannak. Az MFF "kényelmetlen", hiszen ami ott elhangzik, aláveti magát annak a konvenciónak, hgoy elsősorban egy mi-tudaton belül érvényes, azon belül kell ütköztetni, kikísérletezni. Kikerülve a mi-tudatból, ellenőrizhetetlenné válik — mondják az elszíntelenítők. Azokkal lehet az MFF-ben szót érteni, akik ismerik ezt a beszédhelyzetet, és alávetik magukat annak a — kevés — szabálynak, amelyek érvényesek benne. Körülbelül arról van szó, hogy: (1) végighallgatom a beszélgetőpartnert, végiggondolom azt, amit mond, (2) készen állok arra, hogy véleményem valamiről vagy valakiről megváltozhat és (3) tudom, hogy a beszélgetés helyenként fel fogja rúgni, meg fogja sérteni a nyilvános kommunikáció szabályait (pontosabban: el fog térni a nyilvánosságban elfogadottnak tartott normáktól, értékrendtől). Ezzel egyszerre, ezzel együtt pedig nyilván folytonos próbálok lenni önmagammal, kérdezek, ellenérveket keresek.

Az analógiát ismét félretéve, ha a jelenlegi romániai magyar értelmiségi szerepről, megnyilatkozásról van szó, a 2-es és 3-as pont tűnik problematikusnak. Készen áll-e én-te-ő arra, hogy alakuljon? Hogy lehet a nyilvánosságban úgy beszélni, hogy ne legyünk tekintettel a nyilvános megszólalás szabályaira? E két kérdés felől talán fel lehetne vázolni egy "helyzetet", amelyben és amelyről beszélni lehet.

Makkai Sándornak tizenkét éve volt arra, hogy olyan kiérlelt szöveget írjon, mint a Magunk revíziója. Van, amiben hasonlít az általa leírt "helyzet", és az, amiben beszélni kellene, itt, most. Van, amiben nem. Makkai volt annyira bölcs, hogy kontextualizálja saját nézeteit, hogy annak a helyzetnek az igazságává tegye, amelyben ő szólalt meg. A fogalmakról beszél, amellyel leírja a világ és az élet hullámzó, rohanó folyamát: "Lelkünk ezt a «lélegzetvételnyi» uraságot, ezt a legalább ideiglenes és folyton megismétlődő felülkerekedést az által szerzi meg, hogy fogalmakat alkot az őt érő, elborító, rajta átzuhogó s őt magával ragadó valóságáradat mozzanatairól. Ezek a fogalmak a gát, a háló, a keret, az edény, melyekkel az ember megállítja, bezárja, szemléli és megérti a valóságot, s egyben a saját öntudatos részévé, életévé teszi. [...] De — és ez a de itt a fontos! — tudnunk kell, hogy maga az életvalóság, melyet fogalmaink, ítéleteink, világrendszerünk értelmi formái megragadni igyekeznek, nem áll meg soha, folyton megy tovább, s eközben folyton új és új habokat vet fel, változik: tehát fogalmaink egy idő múlva többé nem fejezik ki és nem fedik az életet, a valóságot magát." (Az új kiadásban 49.l.)

Igen, bizonyos értelemben Makkai beleírta a Magunk revíziójába a Nem lehetet is. (Feltehető egyébként a kérdés, hogy perlokúciós aktusként, a beszédpartner várt reakcióját tekintve nem ugyanazt implikálja-e a két szöveg, valahogy úgy, ahogy a "Ne verd a fejed a falba" és az "Úgy, verd csak a fejed a falba" típusú kijelentések ugyanarra az eredményre számítanak.) De mostani, rendszerváltás utáni érzékenységeket mozgósítva Makkai olyan gondolatokat vet fel, amelyeket a rátelepedett mítosz elfedett vagy nem erősített fel. Csupán néhány ezek közül: a múlt értékeit, a "magyarságot" keresni kell és felhasználni, nem síremlékek között járva "átérezni" (vö. 70.). Vagy: az erdélyi magyar egység nem eleve adott, hanem meg kell teremteni (vö. 82: "a köztudat elhatározta, hogy az egység olyan magától értetődő és természetes követelmény, amiről felesleges szót szaporítani"). Vagy: "Az ifjúság nem szereti a tekintélyeket, de szíve mélyéből szomjúhozza a hódolatot" (123). Lefordítva: a fiatalok elfogadják, keresik a mintákat, de meg kell érezniük a választott minta mögött valamit — Makkai szerint szeretetet.

Lehetne még sorolgatni a helyzetek, a vélemények hasonlóságait. De vannak eltérések is. Például Makkai feltétlen hite abban, hogy régi fogalmakat új tartalommal lehet megtölteni (vö. 54), hogy a helyzetek újraleírásához, elegendő a régi szótár, a régi nyelv. Vagy az a passzus, ahol a "tanult embert" az Evangéliumra is támaszkodva előítéletesebbnek, rosszabb befogadónak minősíti, mint a "tanulatlant" (96). Talán nem ez a jó szembeállítás — a kortárs gondolkodók inkább a "józan észt" szokták előítéletesebbnek tartani —, az a fajta nyitottság, amely az utazók, a "beszélgető emberek" vagy az "olvasó emberek" sajátja (akik gyakran kimozdulnak "saját" világukból), valószínűleg nem illeszthető be a tanultság-tanulatlanság ellentétpárba.

Ha van mégis valami alapvető helyzetbeli különbség a mostani és a húszas-harmincas évekbeli között, az egy alapvető élmény. Az Erdélyi Helikon költőit olvasva könnyen fel lehet figyelni arra, hogy a leggyakrabban megírt élmény a veszteségé, átjárással "közéleti" és "magánéleti" veszteség között. Ha felülemelkedés is helyenként a veszteségen, mindenképpen viszonyulás hozzá. Érdemes újraolvasni Az irisórai szarvas, Magányos fenyő mellett például Reményik Szeretnék szeretni vagy Tompa László Vallomás sötét titkokról című versét (legalább azért, hogy új-régi látószöget nyerjünk az agyonolvasott szövegekhez). A magánélethez vagy az alkotáshoz való viszonyulás is a veszteségérzethez kapcsolódik itt.

Talán első látásra vulgarizálónak tűnik a mai helyzet leírásakor olyan különbségre hivatkozni, hogy: 1989 után nyert valamit a romániai magyarság. Pedig ez fontos kiindulópont lehet. Elnyerte a szólásszabadság jogát, önálló kulturális intézmények (lapok, színházak, kezdetben: tanintézmények) alapításának jogát, illetve azt a jogot (amely a Magunk revíziója írása idején nem létezett!), hogy — többé-kevésbé elnéző itteni viszonyulás mellett — anyaországi támogatások folyjanak be az erdélyi kulturális intézményekhez. Az a tehetetlenségi erő, amely a két háború közti, aztán kommunizmuskori veszteségélményt továbbra is újra meg újra előhívja (lásd a sopánkodó hangulatú, nyelvű szövegek sorozatát a Könyv, az Irodalom letűntéről, az értetlenkedő viszonyulásokat az Internethez, tévéhez stb.), azért vonandó kritika alá, mert akadályozza a meglévő lehetőségek kiaknázását, vagy az új médiumok birtokbavételét a (humán) értelmiség által. ("Véres talk-showkról álmodom..." — legalább olyanokról, mint a román tévéadókon.)

Itt lehet visszakapcsolni a "mint férfi a férfival" problémáihoz. A romániai magyar értelmiség alig-alig van kész arra, hogy beengedjen valamit is saját vélekedései közé más véleményekből. Egy része ironikus beszédmódokkal kísérletezik, megfigyelő és kritikus szerepet szánva magának. Egy másik része veszteségeket teremt magának, kilátástalan vagy fölösleges "küzdelmeket", és bele próbálja fojtani a szót az ironikusokba. Egy harmadik rész hallgat, nem tudni, mit csinál, valószínűleg nincs ideje, nem akar, nem mer megnyilatkozni. Dolgozik, például. Egy láthatatlan rész a külföldet járja, talán az ő nézőpontjuk lehetne a legrelevánsabb. De (még, egyelőre?) CEU, PhD, Szeged, Krakkó, Párizs, Kalifornia. És még ott a nyilvánosság problémája is, hogy lehet(ne)-e a nyilvánosságban normabontónak lenni, megszegni a nyilvános beszédmód szabályait.

Vannak pillanatok, amikor csak ez a megoldás. A megszólaló felelőssége ez esetben annyi, hogy gondolja végig, amit mondani akar, jósoljon magának következményeket, dolgozzon ki magának egy nyelvet, amelyen megszólalhat. Várja ki a tűréshatárt. "Mindössze" ennyi a felelőssége. És az, hogy válassza ki, esetleg teremtse is meg magának a megfelelő fórumot, nyilvánosságot (ez az igény is visszavezethető egyébként a Makkai-könyvig, vö, 110). A többi a nyilvánosság dolga. Az értelmiségi magatartásmodell nem létezik. A hangsúlyok más-másképpen tolódnak el, ha az elemző-mérlegelő szerep vagy ha a cselekvő-beavatkozó szerep hangsúlyozódik. Mindkettőre szükség van, ez biztosnak látszik. Hogy egyazon értelmiségi játszhatja-e mindkét szerepet, arra általánosan érvényes válasz nem adható. Ha mégis egy személyre kellene gondolni, aki magatartásmintákat, nyelvet, felelősséget jelenthetne, akinek az ifjúság "hódolhatna", az jelenleg egy Umberto Eco-szerű figura lenne. "Olvasó" és "beszégető" ember, aki megmártozik a kultúrákban és szubkultúrákban, képes a világgondolásban az abszurditásig jutni, meglátni az összefüggéseket és felismerni, hogy ez a meglátás voltaképpen nem valami "odakint" lévőnek a látása, hanem összefüggés-teremtés.