Az Aetasban jelent meg Lovorka Coralic tanulmánya, amelyből a velencei magyarok életvitelét ismerhetjük meg. Az írás a velencei Állami Levéltár (Archivio di Stato di Venezia) forrásaira támaszkodik. Hiánypótló munka, ugyanis a Velencében élt magyarországi betelepültekről mindeddig nem írtak.

A 15—17. században jelenségszámba ment, hogy különböző anyagi lehetőséggel rendelkező magyarok Velencében telepedtek le. Milyen társadalmi rétegekből származtak a bevándorlók? Volt köztük kereskedő, pap, iparos, szerzetes, diák, művész, író és tudós. Mekkora volt a betelepedés intenzitása? Milyen volt a betelepedők élete?

A jegyzői iratokban kutatók már a nevek elemzésekor nehézségekbe ütköznek. A magyar területekről érkezők saját és apjuk nevével szerepelnek a hivatalos okmányokban (a nők esetében a férj nevét is fel szokták tüntetni). A családnév csupán a 17. századtól kezd gyakrabban megjelenni. A származás megjelölésére a velencei hatóságok az ország nevét használták: "de Ongaria", "de Ungheria", "de Hungaria". A név mellett megjelenhetett az egyszerű jelző: "Ongaro", "Ungaro", "Ongarus", "Ongarian", "Ongaretto". A velencei hivatalosságok a 15. század elejéig kevés magyarországi betelepülőt tartottak számon. A 15. század közepétől egyre több magyar érkezik Velencébe, majd 1500—1525 között a bevándorlások szintje eléri a csúcspontot. A bevándorlások száma jelentősen visszaesik a 16. században. A bevándorlások intenzitásának a változása a háborús helyzettel magyarázható. A magyarok a török hódítás elől menekültek. Legtöbben persze a közvetlen török fennhatóság alatt álló területekről érkeztek.

Mivel foglalkoztak a bevándorló magyarok? Legtöbben iparosok voltak (posztókészítők, takácsok, szabók); jóval ritkább volt köztük a favágó, a molnár és a szakács. A magyar kereskedők állandó kapcsolatban álltak Velencével. Elsősorban a kisvállalkozók, a kis volumennel, kevés tőkével és korlátozott kapcsolatokkal rendelkező magyar kereskedők üzleteltek Velencében. Letelepedtek, mivel ez a vidék biztonságosabb és védettebb volt abban a korban. A magyar kapitányok, hajótulajdonosok, tengerészek, evezősök ritkábbak telepedtek le Velencében; általában Dalmáciában, Albániában próbáltak szerencsét. Ugyanilyen kevés egyházi személy érkezett Magyarországról Velencébe. Különösen érdekes azoknak a menekülteknek a sorsa, akik a Velencei Köztársaság katonai szolgálatába léptek. (Igaz, nagyon kevesen voltak.) Általában tüzérként (bombardieri) szerepeltek.

A betelepülők lakhelyéről is érdekes adatokkal szolgálnak a velencei levéltári anyagok. Velencének hat kerülete volt (sestiere). A magyarországi betelepültek többsége a S. Marco központjában és a Castellóban lakott. Általában egy-egy kerületbe csoportosultak, illetve a kerületen belül egy bizonyos kisebb területen vetették meg a lábukat. Köznapi életük meglehetősen egyhangú és zárt volt. Az érintkezési pontok főbb helye a családi élethez, a foglalkozáshoz, a lakhelyhez és a barátságokhoz köthető. A család, a barát és az üzleti partner viszonylag zárttá tette a velencei magyarok életét. A bevándorlók egy része régi hazájában alapított családot. Ők tehát családdal érkeztek Velencébe, és az új hazában régi életüket élték. Sokkal gyakoribb volt azonban, hogy a betelepülő magányosan érkezett Velencébe. Vagy otthon maradt a család, vagy Velencében alapíttatott meg. Némiképpen ehhez kapcsolódik az, hogy a magyarországi betelepülteknek a második generációja már asszimilálódott. Nevük mellől a magyar jelző is eltűnt. Különös szokás volt azonban Velencében: a legidősebb fiúgyermek apai nagyapja nevét kapta. Ez némiképp megkönnyítette a harmadik nemzedék esetében a kutatást — annak ellenére, hogy már teljesen asszimilálódott egyénekről volt szó. Néhány bevándorlót az új környezetben sem baráti, sem rokoni szálak nem kötöttek senkihez. Ők szomszédaikat és ismerőseiket tették meg végrendeletük végrehatóivá. Általában ők voltak a tanúk is. A végrendelkezővel azonos társadalmi ranggal bírtak (közép- és kisvagyonú polgárok), és társadalmilag kevéssé értékelt iparokat űztek (takácsok, csizmadiák, szatócsok, tengerészek, matrózok). Ha a végrendelkezőnek nem volt családja vagy rokona, akkor ők kapták az egész vagyont.

Velence lakói az egyházak, kolostorok, kápolnák, vallásos társaságok épületeiben töltötték el hétköznapjaik jelentős részét. A mindennapi foglalatosság és a vallásos élet összekapcsolódott. Keresztelkedés, egyházi házasságkötés és temetkezés nélkül elképzelhetetlen volt a velencei élet. A szentmisék meghatározták a velencei polgárok látókörét. A betelepültek vallásos élete nem sokban különbözött a velenceiekétől. A végrendeletekben ugyanúgy szó esik a temetkezési helyről és a költségekről. A magyar betelepültek elsősorban a S. Marco kerület templomaiban és kolostoraiban temetkeztek (S. Felice, S. Moise, S. Maria della Carita, S. Steffano). A végrendelkezők gyakran kifejezték azon óhajukat, hogy a lakhelyükhöz legközelebb álló templomban halotti misét tartsanak értük. A betelepültek néha a templomra vagy a kolostorra hagyták vagyonukat — azzal a feltétellel, hogy ott az elhunytak lelkéért rendszeresen halotti misét tartsanak. A velencei ispotályok is kaptak felajánlásokat, és az árvákat, valamint a szegény családokból származó lányokat is támogatták a betelepültek.

A támogatások kapcsán felvetődik a kérdés: milyenek voltak a betelepültek gazdasági lehetőségei? Milyen volt vagyoni státusuk, lakáskultúrájuk, öltözködésük? Beszédesek a végrendeletek és a hozzájuk csatolt vagyonleltárak. Társadalmi és vagyoni státusa alapján a legtöbb bevándorló a polgárság közép- és alsó rétegeihez tartozott. A befektetési tőke korlátozott volta és a szerény üzleti lehetőség határozta meg gazdasági tevékenységüket. Jelentősebb tőkefelhalmozásra nem is gondolhattak a kistermelők, illetve a kiskereskedők. Ilyen körülmények között eleve lehetetlen volt nagyobb vállalkozásokba belevágni. A végrendeletek ritkán érintettek jelentős nagyságú vagyont. (Aetas, 1996. 2—3.)