Furcsa teremtmény az ember. Egyfelől mindent megtesz annak érdekében, hogy a változás-fejlődés óriáskerekét mozgásban tartsa, hogy önmagából a legtöbbet kisajtolva hasson, alkosson, teremtsen, másfelől viszont némelykor megrémül attól, amit létrehozott, és érzelmi-lelki támaszért, tiszta eszmékért, ideálokért majdhogynem szükségszerűen visszafordul egykori zsengébb-gyermekibb-ártatlanabb önmagához. A jelenség korunkban, a ready made-ek, a sorozatra gyártott késztermékek, a tárgyi és olykor szellemi uniformizáló törekvések korában hatványozottan érvényes. A múltbafordulás divatjelenség, de ugyanakkor érzelmi szükséglet is. Pontosabban lelki szükséglet szülte világjelenség, amely tájainkon talán a legmélyebb, a legszerteágazóbb gyökereket eresztette, ereszthette. Mert a motivációja is sokrétűbb volt. Az önkifejezés szükséglete, az egyéni értékek, a sajátosságok felvillantása-megcsillantása örök emberi igény, nálunk azonban közösségi vonzatai sem elhanyagolhatók. A jellegzetesen sokszínű, erdélyi kultúrát meghatározó, egyedi-egyéni szerepkörrel felruházott, nemzetiségi csoportosulásoké, amelyeknek öntevékeny hozzájárulása folytán maradt meg vagy éledt újra mindaz, ami térségünkben sajátos. Ilyen önfenntartó ösztön az együtt muzsikálás teremtette együttlét lehetősége, öröme. Amely a hetvenes években a régizene felé irányította a zenekedvelők-művelők figyelmét. És bekövetkezett a reneszánsz muzsika reneszánsza. A valóságos mozgalommá fejlődött és a Székelyföldön rendezett fesztiválokban kiteljesedett régizenélés. Művelői nem feltétlenül hivatásos zenészek, hiszen a reneszánsz muzsikában éppen az a csodálatos, hogy az amatőrök számára is hozzáférhető. Ebben rejlett óriási közösségformáló-megtartó ereje, ezért válhatott mozgalommá. És ezért tartotta fontosnak az egyre fojtogatóbb diktatúra a visszaszorítását. Az 1980-tól minden évben megrendezett, rendkívül népszerű, nagy közönséget vonzó seregszemléket 1988-ban betiltotta. Hatalmi szóval meg lehetett ugyan akadályozni egy fesztivál megszervezését, a régizenélést megszüntetni viszont már nem lehetett. Hiszen célja nem annyira a szereplésvágy, mint az együtt muzsikálás öröme, az önkifejezés volt.

Ez a közösségformáló és önépítő, személyiségfejlesztő tevékenység teljesedett ki később, a László Bakk Anikó kezdeményezte, 1992 őszén alakult reneszánsz klubban, az Amaryllisban, majd fél évre rá a hasonló nevet viselő táncegyüttes létrejöttével. Mindez azonban rendkívül hosszú folyamat eredménye. Hiszen a mozgalom regizenéléstől fertőzött spiritus rectorát már 1983-tól foglalkoztatta a hang, a mozgás, a zene és a tánc kapcsolata. Talán nem is véletlenül. Zenetörténészként került korrepetitori állásba a balettiskolába; ötletgazdagsága, asszociációs képessége, szervezőkészsége azonban túl nagy volt ahhoz, hogy előbb-utóbb felszínre ne törjön. Az egykori történelmi táncok, mint koreográfiák, fehér foltnak számítottak. A királyi udvarok ceremóniamestereinek több száz éves ceremóniakönyveiben található feljegyzések és a zene alapján kellett a lépéseket megfejteni, a táncot rekonstruálni, akárcsak egy ismeretlen írásjegyekből ismeretlen nyelven írott szöveget. Majd tízéves kísérletezés, keresés után a magyarországi Kovács Gábor, a londoni Guildhall School of Music and Drama diplomásának személyében László Bakk Anikó rátalált arra a szakemberre, aki tudományos kutatóként és koreográfusként a lehető legszakszerűbb tanácsokat adhatta az antik táncház tagjainak. És az Amaryllis táncegyüttes, Romániában elsőként, elindult azon az úton, amely nemcsak itthon, hanem az országhatárokon kívül is ismertté és elismertté tette.

Volt azonban az alakulást követő hónapoknak egy olyan negatív közösségélményt jelentő momentuma is, amely László Bakk Anikót nemhogy megfékezte, hanem éppen ellenkezőleg, a reneszánsz klub kiteljesítésére, a reneszánsz gondolatiság és életforma kiterjesztésére, ország-világ előtti bemutatására késztette. Védekezésül a kolozsvári polgármesternek a nagy reneszánsz uralkodó, Mátyás lejáratását, a népek közti egyetértés, a művelődés és az igazság eszméinek a megcsúfolását célzó kísérleteire. Amikor 1992-ben a hely szellemét jelképező műemlékre, a Mátyás-szoborra durva kezek felszegezték az eszményképet deheroizálni hivatott táblát, és amikor az RMDSZ tiltakozásul néma körmenetet szervezett az emlékmű körül, s a jóérzésű románok a körön kívül sírtak, a magyarok pedig belül, fogalmazódott meg az Amaryllis alapítójában a Mátyás Napok gondolata. Egy rendezvénysorozaté, amely a nagy király születésnapja táján minden évben az egész várost, sőt még a külföldet is megmozgató művészeti-művelődési események keretében emlékezne meg a reneszánsz uralkodóról. Kitalálója szavaival élve: "szellemgyűrűt vonna mindazon emberi értékek köré, amelyet Fadrusz János főtéri szobra szimbolizál". A Mátyás Napoknak, a reneszánsz gondolatok nyilvánosságra hozatalának tehát politikai motivációja is volt. Egy évről évre megismétlődő, a magyarokat, románokat, németeket egy fedél alá hozó, az egyetértés, az egymás kulturális értékeinek a megismerését és megbecsülését célzó rendezvénysorozat hosszú távú befektetés. Gyümölcse a legbiztosabb és leghatásosabb fegyver a köldöknéző, primitív nacionalista-soviniszta Funar-párti mesterkedések ellen.

"A reneszánsz értékek megélése, Mátyás szellemi örökségének ápolása révén jobbak s jobban leszünk" — véli László Bakk Anikó. Mert szerinte az amarylliszesdi életmód, lelki szükséglet. Olyan értékmegőrző, múltat idéző, de a jövőnek szóló, értékteremtő komoly játék, amely mind a játszótársaknak, mind a közösségnek a hasznára válik. S amely szerencsére fertőző is. Aki egyszer belekóstolt, kigyógyulni már nemigen tud belőle, másokat megfertőzni viszont annál inkább. Ennek eredményeként alapíthatta meg Filip Ignác és Tóth Mari a sepsiszentgyörgyi Kódex együttest, jár kéthetente Enyedre oktatói minőségben és mindennemű anyagi ellenszolgáltatás nélkül László Bakk Áron, és alakult az Apáczai líceumban két együttes is. És ezért maradt Kolozsváron a szatmári informatikus Szabó Anikó és a gépészmérnök-jelölt Orendi István, és reneszánsz koncepció alapján képzeli el a Farkas utca 20. századi kiépítését Macalik Arnold. Lelkes klubtag a képzőművész Bakk Sári is, aki nem táncol ugyan, de eredeti dokumentumok felhasználásával megtervezte a hatalmas Mátyás-terítőt, amelyet az amarylliszesek együtt varrnak ki. Egyik darabkájára perselyt tettek, amelybe a horvátországi Szent László falu újjáépítésére szánt pénzt gyűjtik. Az emberbaráti segítség ugyanis nem ismer országhatárokat.

A megalakulását követő első három évben a Romániai Magyar Zenetársaság és a Német Demokrata Fórum támogatta az Amaryllist. 1996 azonban a sikeres egymásra találás éve volt a reneszánsz klub és Ambrus Gy. Csaba vállalkozó számára. Utóbbinak szívügye volt a műpártolás, az amarylliszesek pedig pénz- és székházhiányban szenvedtek. A szellemi tőke és az anyagi alap egyesüléséből született meg aztán a Corvineum Alapítvány, amelynek biztos fedele alatt immár zavartalanul folyhat az Amaryllis fiataljainak jókedvű, komoly játéka, amellyel "jóindulatot vetnek és mosolyt aratnak".