Dsida Jenő Harum dierum carmina című verse a Pásztortűz 1931. évi folyamában jelent meg először. A vers bizonyos értelemben a korhangulatot tükrözi, a kapitalizmus legnagyobb újabb kori válságát, azt a helyzetet, amelyikben tömegek támogatásával győzni látszott két, jelszavaiban egymással ellentétes, de lényegét tekintve hasonlóan emberellenes diktatúra, a hitlerizmus és a sztálinizmus. A Wall Street összeomlását 1929 októberében számos csőd és munkanélküliség roppant növekedése követte (1930 augusztusában például már kétmillió munkanélkülit regisztráltak Nagy-Britanniában); 1930-ban Sztálin kiadta a falu teljes kollektivizálásának jelszavát, és 1930 őszén a német Nemzetiszocialista Párt 107 képviselőt küldött a Reichstagba, második helyen végezve a szocialisták mögött. 1931 közepén a gazdasági válság elérte és megrázta Magyarországot is.

Mindez persze csak közvetve van jelen Dsida versében. A vers címének jelentése: "Énekek amaz napokról", s a latin cím arra utal, hogy a költő benne krónikás szerepét játssza. Latin verscím egyébként nem ritka a modern magyar lírában, Babitsnál, akire a fiatal Dsida úgy tekintett, mint egyik mesterére, több helyütt is megtaláljuk (In Horatium, Sunt lacrimae rerum, Aestati hiems). De a fiatal Dsidára jellemző módon a veretes, kissé ünnepélyes cím után egy könnyed, szinte játékos versszak következik, amely zengő rímeivel és behízelgő alliterációival már-már feledteti, hogy a költő itt komoly dolgokról kíván szólni. A rímképlet egyébként: aab—ccb—ddb, maga a versforma kevert, mert hangsúlyosan indul, hogy aztán egyre inkább metrizálódjék, a második versszakban már tiszta anapesztusokat is létrehozva. Visszatérve az első versszak látszatkönnyedségére, a hangulat komorságát itt inkább csak egy-egy jelző pedzi, olyanok, mint a "bús" szem a negyedik, a "borús" (?) fül a nyolcadik és a "szomorú" a tizenkettedik sorban. (A három jelző közül az utolsó a legsúlyosabb, mert a kontextus, amelyben ezt a költő elhelyezi, a kedves felszólítása: "szeresd szomorú szivemet!")

A nyitó versszak hangulatát Dsida cigarettafüsttel idézi fel. Aki ezt a verset mondjuk 2050-ben olvassa (ha még lesz, aki akkor verset olvas), talán már nem is fogja érteni ezt az evokációt. Nem lesz képes megérteni, mi okozta ezt az önpusztító szenvedélyt, a huszadik században tömegméreteket öltő és a halálozási statisztikákban mind előkelőbb helyet elfoglaló társadalmi szokást, a dohányzást. Vagy ha megérti is a dohányzás pszichológiáját, aligha fogja érteni azt a légkört, amelyben — a harmincas-negyvenes években — a kor céljavesztett egyéneire ez a szenvedély még hangulati nyugtatóként, zsongítóként hatott, a nyugalom auráját kölcsönözte a jobb minőségű cigarettát fogyasztónak. Dsida nem vesz tudomást sem a cigaretta fanyar ízéről, sem annak kellemetlen bűzéről, csak a bűvös füstöt idézi, amelyik mintegy fátylat von a külvilágtól szenvedő vagy a gondokkal küszködő alany köré. Ennek a védőkörnek a folytatása az ágynemű, a dunna, a párna és a paplan puhaságának dicsérete (bár erről joggal jut eszünkbe, hogy a költő nemcsak hogy dohányzott, hanem horribile dictu! ágyban szívta el illatos cigarettáit), majd a kedves gondtalan csacsogása — mindezeknek egyetlen funkciója van: a költő oltalmazása a külvilágtól. Ez bizonyos dalszerűséget kölcsönöz a szövegnek, olyan dalszerűséget, amelyet később, alacsonyabb fokon, a negyvenes évek ismert slágere kamatoztat: "kis cigaretta, valódi, finom / Oly illatos, édes, mint rózsaszirom..." Lehet, hogy az állami dohánymonopólium pénzelte titokban a slágerszerzőket?

A Harum dierum carmina fő motívuma a következő versszak harmadik sorában fogalmazódik meg kíméletlen keménységgel: "élni ma itt lehetetlen", majd ezt ismétli meg a következő sor: "meg kell halni ma itt". Dsida meg is fogalmazza ennek a végletes csüggedtségének az okát a következő sorokban: "hol léptekkel, kopogókkal / lekopott rongy-lobogókkal / kullog az emberi hit". Vannak korok, amelyekre a kiábrándulás, a korábbi hit elvesztése a jellemző. Ilyen volt az 1918-at követő időszak, amikor a világháború értelmetlennek tűnő tömegmészárlása és az azt követő, Magyarország szempontjából katasztrofális és igzságtalan béke alapjaiban ingatta meg a korábbi évtizedek általános hitét az emberiség haladásában és a technikai fejlődés pozitív hatásában. Dsida nem mond újat, amikor rögzíti a hitvesztés tényét, de ezt rendkívül szuggesztív képekkel érzékelteti, mintegy sűrítve a kor alaphangulatának tónusát:

a virrasztó nyomorúság
piros parázs-szeme nyitva
s vörös varázs-zene szítja
lángra tüzes tanait.

Bár a színek szinte egyértelműen utalnak a kommunista mozgalomra: a nyomorúság parázsként izzik, s belőle vörös varázs-zene lobbantja lángra a lázadás, a társadalmi forradalom eszméit, mégis, talán nem tévedünk, amikor Dsida víziójában nem csupán baloldali radikalizmusra látunk célzást. A hitleri, úgynevezett "nemzetiszocialista" mozgalom egészen 1933-ig erős szociális radikalizmust is képviselt, a Strasser testvérek a német "proletariátus pártját" akarták hatalomra juttatni, s ebben egy ideig még a későbbi propagandaminiszter Joseph Göbbels támogatását is élvezték.1 1930-ban már javában "működött" Romániában a Codreanu vezette Vasgárda, amelynek jelszavai szintén felhasználták a szociális demagógia minden lehetséges formáját. Így a "vörös varázs-zene" minden olyan politikai mozgalomra utalhat, amelyik a nyomorra való hivatkozással táplálja "tüzes tanait".

A radikális politikai mozgalmaktól való idegenkedésében Dsida Jenő nem állt egyedül. Függetlenül attól, hogy elítélte a politikának a művészetre való alkalmazását (vagyis mint egy 1932-es nyilatkozata, az Üzenem a hangosoknak bizonyítja, a művészetet olyan templomnak tekintette, amelybe nincs belépésük a hatalomra vágyóknak, illetve azzal manipulálóknak), nézeteiben alighanem a liberális gondolkodású Kuncz Aladárhoz állt közel, illetve tudjuk, hogy középiskolás éveiben egyfajta keresztényszociális gondolkodás is megérintette. És szinte biztosra vehetjük, hogy közel állt hozzá Reményik Sándor eszmevilága is, azé a Reményiké, aki a húszas évek elején így vallott a radikális politikai megoldásokból való teljes kiábrándulásáról:

Ó, forradalmak, ellenforradalmak,
Diktatúrák és rohamcsapatok,
S ti lobogók, vörösek vagy fehérek:
Én rátok olyan idegenül nézek,
És tőletek olyan távol vagyok,
Mint erdő csendje város-dübörgéstől,

hogy aztán így fejezze be ezt a versszakot:

Jobbról, balról a riadókat fujják,
A véres jelzőlámpákat lengetik,
És semmi sem nő — csak a nyomorúság.²

A Dsida-vers második versszakának félelmetes "társadalmi" víziója a következő versszakban személyes lidércnyomássá alakul. A vizuális benyomások átadják helyüket a különös hanghatásoknak. Mindjárt a kezdőszó, a "Hallod..." erre utal. A régi fal zörgése-ropogása, amit rágcsálók raja rág, valami szörnyű létbizonytalanságot sugall, de ezt még fokozza a koldussorba kényszerített kedves zokogása, illetve hörgése, fuldoklása a víz alatt. A nyomorúság és a víz, illetve féktelenül áradó víz képzeteit egyébként megint csak Reményik kapcsolja össze egyik versében (Árvíz), ahol Krisztushoz, az Örökkévaló Árvizi Hajóshoz" fohászkodik: "Ki láthatatlan ladikoddal / Lebegsz a nyomor vizei felett, — / Ki némelyeket felveszel hajódra, / Ki másokat a mélybe visszalöksz, [...] / Ó, vedd fel az én kedveseimet!"³ Ez a látszólagos egyezés a dsidai vers releváns képével "kedvesed... hídakon kússza a karfát / s hörög a mély viz alatt" persze lehet véletlen is. Mindenesetre a nyomor Dsidánál először démonikus, tüzes erőként jelenik meg, azután pedig elemi csapásként, amelybe belefulladnak szerettei. A kétségbeesést a fizikai világ fényeinek eltűnése ("a csillagok is lerohadtak") csupán tovább fokozza, amit aztán betetőz a költő tehetetlenségéről, illetve a menekülés és küzdelem reménytelenségéről szóló három utolsó sor.

Ha pedig ebben a világban "élni... lehetetlen", logikus, hogy a halál sem félelmetes kaszásként vagy elkerülhetetlen végzetként jelenik meg, hanem egy olyan megoldásként, amelyik nemcsak megvéd, hanem ki is emel a nyomasztó valóságból. Így a vers utolsó versszaka visszatér az első sor hangulati leütéséhez, de azt az elmúlás irányába variálja. A rímek nem, csak a képek változnak: a cigarettafüst-fátyol helyére belép a "fekete éjszaka", majd a "házromok fekete füstje" (kontúrja?), illetve a temetési szertartást idéző "tömjénfüstök ezüstje". Az ötödik sortól aztán a jelzős szerkezetek szintjén kezdenek eluralkodni a gyászképek: míg a vers legelső versszakának képei még az alvást, illetve az ágyban való megnyugvást sugallták, most minden a halálra mutat, a dunna halotti puhája csakúgy, mint a szemfedő csipkebodra. Sőt még egy újabb "vízi" kép is feltűnik, az alvilági folyó, a "Styx suhogó habi-fodra". Ami megint csak lehet, hogy egy Babits-versemlékből került bele a Dsida-versbe; Az istenek halnak, az ember él utolsó darabjában Babits elképzeli saját halálát, ami olyan lehetne, mint "egy büszke bércről / zuhataggá leszakadt folyó", és ebben a kontextusban mondja: "Minden folyót vár a Styx. / Óh, megoldó biztos X!"⁴ (Elég a kóstoló). Ami a vers elején még csak menekülés, itt már a halál elfogadása — a Styxnek az a feladata, hogy betömje a költő "siket" fülét, vagyis hogy megsüketítse, feledtesse vele a földi hangokat. Végül a befejező négy sor is visszautal az első versszak befejezésére, azzal a különbséggel, hogy a kedvesre használt egyik hasonlat, a cseresznye-szemecske itt alárendelődik a mindent felölelő halálképzetnek. Kissé bizarr, vagy ha tetszik, dekadens ez az utolsó metafora: a költő szívét keserű kis kukachoz hasonlítja, amelyet elnyel a fecske-halál, illetve véd (elrejt) az érett cseresznye húsa, de a szavak értelmét alig fogjuk fel, a vers fényesre csiszolt sorokkal, játékos-bánatos invokációval zárul. A kor hangulatát így emeli versbe az a költő, aki még számos alkalommal és sokkal kevésbé játékosan fog vallani arról a félelméről, amit a szívgyengesége által előre jelzett korai halál jelent. Mert Dsida Jenő költészetének ez az egyik központi, ha nem a legfőbb témája.

JEGYZETEK

1. William L. Shirer: The Rise and Fall of the Third Reich. New York, 1966. 179.

2. Reményik Sándor Összes versei. I. kötet. Révai. Bp., [1942]. 344.

3. Reményik: I. m. II. kötet. 36.

4. Babits Mihály összes művei. Franklin. Bp., (é.n.) 386.