Valóban gyökeresen újító korszak-e a reneszánsz, illetve radikális törést jelent-e az előző korszakhoz viszonyítva, és hordoz-e valamilyen, a középkoritól strukturálisan különböző hagyományt? Amennyiben elfogadható, hogy a reneszánsz számos tekintetben az előző időszak tapasztalatainak haszonélvezője és éltetője, akkor nyilvánvalóan a kor történetírása sem tekinthető a középkor historiográfiai gyakorlatától merőben idegen kezdeményezésnek. És ha elfogadható is a közhely, miszerint a reneszánsz az a történelmi korszak, amely újrafelfedezi az ókor kulturális örökségét, nem hagyható figyelmen kívül a tény, hogy a historiográfiában ezek igenis folyamatosan jelen vannak a keresztény történetírás egyes szakaszaiban, főképp Bizáncban e klasszikus örökség jelenléte nem számolódik fel, mi több az új — reneszánsz — történetírás az előző analisztikus formákból és a középkor esemény- s érzelemvilágából táplálkozik, a kereszteshadjáratok, a városi életforma tapasztalatait dolgozza fel, illetve azokat a kapcsolatrendszereket, melyek a középkor hanyatló szakaszában domináns szerepet játszva előkészítik a középkorról az újkorra való átmenetet. Találóan állapítja meg Huizinga e kontinuitásra vonatkozóan, hogy "a reneszánsz szellemiségben a középkor jóval mélyebben gyökerezik, amint ahogyan azt hinni szoktuk".

A reneszánsz mentalitás természetesen, a megelőző korszakénál szorosabban kötődik a klasszikus történelmi kurzushoz, e kötődésnek azonban pragmatikus háttere van. Az előtérbe kerülő — és egyre inkább kulcsszerepet játszó — polgárság új társadalmi viszonyokat és életformát gyökereztet meg, mely újszerű, más, az előzőnél szélesebb körű és realisztikusabb életszemléletet hordoz, s ezzel egyidejűleg a történetírás funkciója is módosul. A történelem nevel, magyarázatot és megoldási alternatívákat nyújt a kor politikai valósága számára, okulásul szolgál államférfiaknak, a múltat gyakorlatilag a jelen valóságának szolgálatába állítja — ezek és ehhez hasonlóak a reneszánsz historiográfia kialakulásának rezonjai. S mivel az új államtípus számára a prioritás már nem a tökéletes lovagiasság eszménye, sokkal inkább a gazdagság, a jólét, e szemlélet elnyomja, háttérbe szorítja a középkorban olyannyira felmagasztalt heroizmust.

A humanizmus racionalizmusa a providencia-elvet antropocentrizmussal váltja fel, a Civitas Dei Civitas hominissé válik, és ez az emberközpontúság a földi létre helyezi a hangsúlyt, minden dolgok mértékévé maga az egyén válik. Ezzel párhuzamosan masszív laicizálódási folyamat veszi kezdetét, mely a reformáció újító tendenciáinak segítségével a történetírás számára oly elengedhetetlen kritikai szellem fölerősödését vonja maga után. Ez mind az interpretáció, mind a módszer tekintetében megnyilvánul; a pragmatikus történelemszemlélet összeegyeztetletetlen a teologikus láttatással — ez az inkompatibilitás azonban a reneszánsz kor történetírói vonatkozásában másként nyilvánul meg, mint később, a felvilágosodás idején. Míg az utóbbiak nyíltan elutasítják a vallásos koncepciót, az előbbiek csupán hallgatólagosan nem vesznek tudomást róla.

A történeti folyamat racionális interpretációja és ennek az államérdek szolgálatába állítása formamódosítást is eredményez. A történeti műveknek egyéniséget kell adni és művészi értekhordozókká kell tenni őket, ugyanis csak ilyen formában felelnek meg a korszak hangsúlyos individualizmusa követelményeinek. Az ókori — főként latin — hagyományok felelevenítése teszi lehetővé ezt a formaváltást, amelyben a meghatározott szerkezeti egységek tiszteletben tartása súlyt ad az új műveknek. Az ókori Róma prominens történetírója, Titus Livius ilyenformán a reneszánsz historiográfia megkérdőjelezhetetlen és sokak által követett nagymestere lesz.

Az ókori törtenetírás modelljének továbbéltetése, a strukturális forma iránti hirtelen fellángoló érdeklődés számos esetben meghaladja a tartalom iránti fogékonyságot. A reneszánsz törtenetírók elbeszéléseinek "egy Seneca-tragédiához vagy egy Aeneas-énekhez hasonlóan lelki és szellemi katarzist kell okoznia" (Fueter). A narratíva drámai elbeszélésként prioritást nyer, ami azonban sok esetben az elbeszélt történetsor megcsonkítását eredményezi; egy szépirodalmi ambíciójú munka ugyanis csak szerkezetéhez-stílusához "méltó" témát dolgozhat fel. Ezzel magyarázható a "nagy horderejű" témák előnyben részesítése, az, hogy a humanista történetírók jobbára politikai-katonai jellegű eseményeket elevenítenek fel, kevés figyelmet szentelve a társadalmi-gazdasági, netalán művelődési problematikának. A civizmus jegyében íródott munkák szépirodalmi igényén túlmenően e korszak historiográfiája vonatkozásában kiemelhető a pragmatikus értékrend felkarolása, a politikum kérdéskörében az etikum és moralitás előtérbe állítása, a már nem teológiai kauzalitás, hanem a nagy emberek erkölcsiségének glorifikálása, végül a hazafias érzület kifejezésre juttatása, mely ez esetben az egyes államok (többnyire itáliai városállamok) történetének formáját ölti.

A humanista történetírás előfutáraiként Itáliában a 14. századi Petrarcát és Boccacciót tartják számon, dacára annak, hogy egyikük sem igazi historiográfus a szó valódi értelmében, a történelem elsősorban morális vonatkozásban foglalkoztatja őket. Azonban bevezetnek néhány új elemet, amit a továbbiakban a humanista történetírás továbbfejleszt. Petrarca híres férfiak életéről szóló gyűjteményt szerkeszt (Liber de viris illustribus), mely főként Titus Liviusból ihletődik. A középkori történelemszemlélettől eltérő módon, a szerző munkájában személyes állaspontot képvisel. Itália feldarabolódása — mely Petrarcának és kortársainak közvetlen élményanyagot szolgáltat —, a belharcok realitása elől az ókor idealizált valóságában keres menedéket, mely — hite szerint — modellértékűnek bizonyulhat az olasz egység visszaállítása tekintetében és reményt nyújthat az ókori Római Birodalom újjáélesztésére. Művét Boccaccio folytatja a híres asszonyok életét egybegyűjtő munkájával (De claris mulieribus) , majd a La vita di Dantéval, mely az első művészéletrajzok egyike.

Az kor itáliai historiográfusainak sorát gyakorlatilag azonban a humanista analisták nyitják, köztük kiemelt helyen Leonardo Bruni, Poggio Bracciolini, Flavio Biondo da Forli, illetve a humanista tudós, Aeneas Sylvius Piccolomini, aki sajátosan humanista történelmi műfajt honosít meg: a földrajzi-történelmi-etnográfiai leírást.

Munkáik az új, hazafias történelemszemlélet iskolapéldái, melyeket világi látásmód sző át, és amelyek szakítanak a keresztény, illetve középkori univerzalitás interpretációmódjával; figyelemmel kísérik az emberi tényezőt és a természeti kauzalitást.

A firenzei Bruni (alapműve a Historiarum Florentinarum) az ókori nagyokhoz hasonlóan rendkívüli jelentőséget tulajdonít a történetírásnak. Ha a kortársak jobban ismerik Demosztenész és Cicero világát a jelen valóságánál, ez annak tulajdonítható, hogy a kortárs szerzőkből hiányzik az íráskészség (facultas scribendi) — vélekedik Bruni. A következtetés logikus: a jelen eseményeit olyan minőségi szinten és formában kell bemutatni, ahogyan azt az antik világ historiográfusai tették. Ennélfogva Bruni nemcsak módszereket, de magatartásformát is kölcsönöz az előbbiektől. A régi latin purizmus híveként néha még tartalmi módosításokat is eszközöl csak azért, hogy az általa annyira nagyrabecsült és kedvelt klasszikus latin idézeteket beleszőhesse az elbeszéléssorba. Előadásából hiányoznak a Firenze történetében oly jelentős gazdasági kérdések, elsőbbséget a politikus láttatása nyer, mely — így Bruni — irányt szabhat az emberi megismerésnek az "egyetemes valóság" vonatkozásában. Biondo egyfajta középkori történelmet ír, s fejtegetései középpontjába — természetszerűen — Itáliát helyezi. És bár az interpretációra, szerkezetre és stílusra talán nem helyez kellő súlyt, kompenzál a precizitással, az eredeti források gyakori idézésével. Jelentéktelenebb művei (Roma instaurata, Italia illustrata, Roma triumphans) jobbára törtenetkritikának alá nem vetett szöveggyűjtemények. A munkáiban fellelhető gazdag információs anyag ellenére is, Biondo kevésbé népszerű a retorikus iskolán felnőtt kortársai körében. Követői közül Calchi említhető, aki a Historiae patriae című munkajával azonban túlszárnyalta mesterét a használt forrásanyag és a történetkritika alkalmazása tekintetében.

Mind Bruni, mind Biondo a humanista történelemszemlélet úttörőinek számítanak, akik az itáliai államok törtenetének bemutatását földközelbe és emberközelbe hozzák, mely módszert Machiavelli és Guicciardini tökéletesebb formában alkalmazza a továbbiakban. A historiográfia mindkettőjüknél világi alapra helyezett elbeszéléssor, amit mélyen áthat az analitikus szellem.Velük indul a "harmadik olasz humanista hullám", mely az írás nyelvében — olasz — és egy újfajta percepció meghonosításában különbözik az előző gyakorlattól. A történelem — esetükben — explikatívvá válik, miközben vizsgálódásuk homlokterében a katonai és belpolitikai intézmények állnak. A magyarázat azonban, ez esetben is, mint Bruninál, az emberi ambícióhoz kapcsolódik, a historiográfus tehát az egyéni cselekedetben fellelhető pszichológiai tényezőkre apellál.

Niccolò Machiavelli, a kor legszámottevőbbnek tartott olasz történetírója valóságos iskoláját alapítja meg a briliáns politikai gondolkodóknak. Legismertebb munkája, az Il Principe valójában az 1500-as évek itáliai kormányzatának, politikájának és diplomáciájának a felvázolása. A nem oktató célzatú munka , illetve a tapasztalati tényeknek a szerző általi szintézisbe foglalása számára — mely gyakorlatilag az államhatalom hatékonyságát kívánja elemezni — tulajdonképpen egész Itália anyagot szolgáltat. Machiavelli kortársai közül a legvilágosabban ismeri fel a kül- és belpolitika, a katonai tevékenység és politikai fejlődés közti köcsönhatásokat. Az eseménysorok között belső kohéziós összefüggés mutatható ki, mint ahogyan kimutathatók a dolgokat mozgató törvényszerűségek is. Machiavellit — aki számára a történelem ismeretének praktikus haszna megkérdőjelezhetetlen, aki egész részleteket másol át Polübiosztól, és aki pragmatikus szemléletet vall magáénak — főképp azok a törvények érdeklik, melyek a politikum területén fejtik ki hatásukat. A kormányzati formák elemzésekor ezek ciklikus váltakozásának képét nyújtja (monarchia—arisztokrácia—köztársaság—monarchia), meglátása szerint azonban az ideális államforma ezek keveredéséből alakítható ki. A firenzei köztársaság sorsa nem választható el Itália egészének sorsától —vélekedik. Olyan történelmi pillanatban, amikor feltűnnek a nagy központosított monarchiák, mint Franciaország vagy Spanyolország, csak a félsziget államainak egyesülése révén volnának elháríthatóak ezek beavatkozási tendenciái. Machiavelli törtenelmi elemzése részletesen kitér Itália feldarabolódásának okaira, illetve az egységesítés módozatainak lehetőségeire. A félsziget politikai megosztottságáért a lesúlyosabb felelősség a pápaságot, illetve a zsoldoshadsereget terheli, mely utóbbi átvette a nemzeti hadseregek helyét és szerepét. Az ideális megoldás a római köztársaság modelljére való vissztérés volna, ez az időszak ugyanis az egyetlen, melyet Machiavelli a latin ókorból valóban becsül. Az új és megváltozott közrülmények azonban lehetetlenné teszik a régi formához való vissztérést. Ezért a republikánus Machiavelli arra a következtetésre jut, miszerint az egyetlen lehetséges megoldás az energikus emberi cselekvés, akkor is, ha egy határozott személyiség előtérbe állítása zsarnokságot eredményezne. A hatalomgyakorlás utolérhetetlen kézikönyve az Il Principe — tanácsai gyakorlatiasak, ridegek, józanok, nem ismernek semmiféle erkölcsi vagy érzelmi szempontot, csak magát a célt tekintik, a raggione dello stato, az államérdek előtérbe állítása dominálja a munkát.

Mind A fejedelemben, mind egyéb munkáiban (Discorsi sopra la prima Deca ti Tito Livio; Istorie Fiorentine; La vita di Castruccio Castracani — ez utóbbi főszereplője modellértékű A fejedelem alakjának megrajzolásakor) Machiavelli ötvözi a törtenetírást a történetfilozófiai esszével, módszerében szakít az analisztikus formával, úgy, hogy a leírtak rendezőelve maga a tartalom lesz.

A szintén firenzei Francesco Guicciardini az utolsó nemzedék másik számottevő humanista törtenetírója, a Storia fiorentinának és a Storia d'Italiának szerzője. Utóbbi munkája, mely olyannyira népszerűvé teszi kortársai között, a 16. század folyamán 10 olasz, 3 latin, 3 francia kiadást ér meg, majd angol, német, holland és spanyol fordításban is terjed. A Firenze története sokkal később, a 19. században válik ismertté. E munkára vonatkozóan jelenti ki Fueter, hogy valójában e történettel veszi kezdetét az újkori törtenetírás.

Machiavellivel ellentétben, Guicciardini nem kíván filozófiai-politikai rendszert felállítani. Kortársainál jobban érdeklik a módszer kérdései, s információs bázisa is sokkal szélesebb Machiavelliénél. A humanista történetírók zömével ellentétben — akik jobbára csupán narratív forrásokat használnak — Guicciardini hivatalos iratokból, diplomáciai levelezésekből nyert információkra is hivatkozik. Interpretációja az oligarchia érdekeivel cseng egybe, nem torzítja, nem csonkítja azonban a tényeket-eseményeket egy-egy előregyártott elmélet kedvéért. Jelentős teret szentel ugyanakkor Itália gazdasági élete bemutatásának, a pénzügyi és kereskedelmi problematika taglalásának — ezzel is gyarapítva a reneszánsz kor historiográfusai közti kivételek számát. Történetírói tevékenysége azonban nem egységes. A Firenze története és Itália története közt módszertanilag-szerkezetileg lényeges különbözőségek mutathatók ki. Az előbbi valóban eredeti munka, melynek stílusa szinte teljes mértékben szakít a bruni-i iskola retorikus hangvételével — ennek magyarázata talán abban rejlik, hogy eredetileg nem a nyilvánosság számára, csupán a szerző okulására íródott; a munka egyébként nem is befolyásolja a törtenetírás fejlődését, mivel — mint említettük — csak 1859-ben kerül közlésre.

Guicciardini hírnevét az Itália története alapozza meg, mely azonban az előbbivel ellentétben — éppen, mert a nyilvánosságra hozatal igényével íródott — kénytelen engedményeket tenni a retorikus hangvételnek; ugyanakkor azonban több szempontból felülmúlja az addig megjelent munkákat. A szerző meghaladja a provinciális láttatásmódot s egy tágabb, a félszigetet egybefogó képet nyújt — ez az első ilyen, Itália egészének történetét ismertető munka. A választott téma, a tartalom és szerkezet lehetőséget kínál Guicciardininak ahhoz, hogy nyomon kövesse az államok fejlődési és hanyatlási szakaszát , az ezek közt fennálló kölcsönhatásokat, a nemzetközi kapcsolatok alakulását és a politikai fejlődés folyamatát, az ok-okozati kapcsolatok kifejtésében Itália történetét kontinentális összefüggésrendszerbe ágyazva. A szerző — aki egy ideig a pápai hadsereg tisztje volt — érthető módon rendkívüli érdeklődést tanúsít az ütközetek részletekbe menő leírása iránt. Történelemszemlélete azonban sokkal kevésbé filozofikus, mint a Machiavellié, s a társadalmi fejlődésben sem hajlandó törvenyszerűségeket keresni. A politikai harc nála a véletlen függvényében alakul, amelyben a jelentéktelen okok nagy horderejű okozatok kiváltói lehetnek.

Machiavelli és Guicciardini két, egymástól jól elkülönülő síkon járul hozzá a történetírás fejlődéséhez. Munkáik mintegy kiegészítik egymást, s mindkettőjük életműve erős befolyást gyakorol a közvetlenül utánuk következő nemzedékre. Esetenként "Machiavelli- és Guicciardini-iskoláról" beszélnek, követőik azonban természetesen más hatásokkat is percipiálnak. Elsősorban a retorikus hangvétel őrzi meg a továbbiakban divatját, ami a politikai konjunktúra alakulásával magyarázható. Az a nagyfokú és széles körű szabadság, melyet a nagy firenzei történetírók még élvezhettek, eltűnőben van; Toszkánában és a többi olasz államban a hatalmi körök egyre szigorúbban felügyelik a művelődési életnek ezt a területét, mely abban az időben szoros kapcsolatban áll a politikummal. E tevékenységükben az egyház hathatós támogatására számíthatnak, hiszen ez az intézmény érdekelt a reformáció térnyerése következtében megingott pozíciójának újbóli megszilárdításában.

Az itáliai államok politikai helyzete rányomja bélyegét a történetírással rokon műfajokra is, elsősorban a reneszánsz által olyannyira kedvelt életrajzra. Suetonius követőiként a humanista életrajzírók az ókor nagyjaihoz hasonló személyiségjegyekkel ruházzák fel hőseiket. E kísérlet azonban nem minden esetben hozza meg a várt eredményt, a kor politikai életrajzai ugyanis sokszor nem érik el a kívánt minőségi színvonalat. Jobb a helyzet a művészéletrajzok terén, amihez nem kismértékben járult hozzá a reneszánsz virágzó művészeti élete, mely kiforrott egyeniségekkel gazdagította a művészet- és művelődéstörténetet. A kor művészéletrajz-írói közül a legismerett Giorgio Vasari, aki a jelentősebb itáliai festők, szobrászok és építészek életét dolgozza fel munkájában. Írása, bár nem kifejezetten történelmi jellegű, az egyik legautentikusabb forrás a reneszánsz művészeti élet bemutatása tekintetében. Az életrajzok mellett a naplók és önéletírások is fénykorukat élik, melyek léte szintén a kor történelmi meditációra való hajlamát példázza. Mindezek a műfajok tanúsítják, hogy a történelem antropocentrikussá vált, függetlenül attól, hogy láttatásukban az emberi tényező és akarat aktív részese a történelmi folyamatoknak vagy hogy az egyén, a történelmi munka szerzője vizsgálat tárgyává teszi a történelmet, illetve önnön személyét. A humanista historiográfia talán legnagyobb érdeme ez, mely visszautasítja a sorsszerűséget és a történelmet az egyén történelmeként tételezi.

Ugyanakkor az ókori modellhez közelítve feleleveníti azokat a részelemeket, melyek alátámasztják az új, explikatív történetírói stílust, figyelembe véve a természeti kauzalitást, pszichológiai tényezőt, környezeti realitásokat. Teszi ezt elsősorban az itáliai városállamok civilizációja valóságából, a konjunkturális körülményekből kiindulva, olyanformán, hogy a történelem világi szemléletű, e realitások között élő egyének által írt históriává válik. S bár a szerzők nem helyezkednek nyíltan szembe az egyházzal és a vallással, a történések mellé már nem természetfeletti, hanem valós okokat rendelnek, mint ahogyan elvetik a providencia-elvet is, és az emberi cselekvést emberi okokból származtatják.

E történelemszemlélet laicizálódása egyrészt az ókor felé fordulás eredménye, másrészt a szerzők társadalmi hovatartozásából eredeztethető, akik kereskedőkként, diplomatákként, politikusokként — az itáliai városállamok polgáraiként — világi álláspontról írják munkáikat, melyek az itáliai polgárság eszmerendszerének tükrözői.

Az új szemléletű történetírás térhódítása, természetesen hosszantartó, komplex folyamat, tele bizonytalan útkereséssel, színvonalbeli egyenetlenségekkel, kudarcokkal, sok esetben epigonizmussal, olyan munkák sorával, melyek már nem középkori, de még nem is újkori ihletettségűek és struktúrájúak. Mindezek ellenére egy szemléletében, tartalmában, szerkezetében és stílusában újító szemlélet honosodik meg és nyer teret a reneszánsz történetírás által, mely fokozatosan kiszorítja a régebbi orientációkat. A középkori világot az újkori váltja fel, a krónikát természetszerűen a "történelem". És a reneszánsszal kezdődően ez a történelem nagymértékben az egyén történelmévé válik.