A fejedelemség korabeli Kolozsvár a városfalak védőrendszerén belül épült és terjeszkedett. Így természetes, hogy e korszak stíluseszményének, az erdélyi reneszánsznak emlékeit a főtér körüli házakban s az onnan nyíló utcákban lelhetjük föl. Egy belvárosi sétával bárki kísérletet tehet reneszánsz faragványok, épületrészek földerítésére, rábukkanhat az íves kapualjak alatt az udvarok belső terében rejtőzködő 16—17. századi emlékekre. Fejedelmeink korából való reneszánsz házak Kolozsváron teljes épségben nem maradtak fönn. A faragványok, műrészletek gyakorisága azonban meggyőzően mutatja, milyen gyarapodásnak indult a város a 16. századtól, és kialakuló korai polgársága, kereskedő- és kézműves-rétege milyen ízlésbeli egységben alakította otthonait.

Ajtó egy tűzfalon! Reneszánsz emlék a városfalakon kívül, a Széchenyi téri piac környékén. Hogy kerülhetett oda?

Nincs benne ellentmondás: ami a falakon kívül van, az már semmiképp sem a fejedelmeink korabeli Kolozsvár eredeti építészeti tartozéka. Az a körülmény, hogy ez a faragott ajtó ilyen lehetetlen helyre került, csupán azt bizonyítja, hogy sok idő múltán, a száz év előtti Kolozsváron fölismerték a történelmi jellegű építészeti maradványok értékét. Már nem hagyták sorsukra közömbösen a lebontott épületekből kikerülő faragványokat. Ajtó- és ablakkeretek, címeres emlékek épültek be másodlagos elhelyezésben az új házakba.

Pontosítva a helyszínt, a mai Mihai Viteazul tér 25. szám alatti épületben, az udvarra néző tűzfalon mintegy 6 méter magasan faragott kőkeretű ajtó helyettesíti a padlásbejáratot. Ez a reneszánsz mű nem egészen ismeretlen, de a rá való utalások pontatlanok, leírása hiányzik. Csak egy vázlatos, elnagyolt rajza maradt meg, azzal a megjegyzéssel, hogy a Magyar-kapu közelében levő házak lebontásából származik, és a Hosszú-szappan utca egyik épületének tűzfalába illesztették be. A rajzot Kolozsvár egykori főépítésze, Pákei Lajos készítette, és Balogh Jolán közli a Kolozsvári kőfaragó műhelyek című könyvének 168. képén. A Hosszú-szappan (a mai Brassai) utcában hiába keressük ezt a reneszánsz emléket. Nyilvánvalóan elírásról van szó, nem a Hosszú-szappan utcában, hanem az akkori Hosszú utcában (ma a Mihai Viteazul tér keleti oldalán) áll az a ház, ahova befalazták.

A nagy forgalmú, zsúfolt piactéri utcában alig vehető észre ez a kúriaszerű, manzárdtetős, kellemes arányú épület. A ház a századfordulón épülhetett, a Hosszú utca 5. szám alatt. Tulajdonosára Kolozsvár lakóinak egyik névjegyzéke utal (1914), amely dr. Nagy Zoltán ügyvéd birtokában jelzi.

Stílusjegyei alapján az egyszerű faragású ajtó a 16. század derekán készült, és a Balogh Jolán tanulmányaiból ismert kolozsvári kőfaragó műhely terméke. Anyaga könnyen romló homokkő, mint számos korabeli munkáé. Romló, lepusztult állapotban ugyan, de egészében megmaradt a kőkeret. Díszítése világosan olvasható, legjobban sérült, málladozó profiljai is felismerhetők még. Szélessége 129,5 cm, magassága 226,5 cm, a nyílásméret 83,5 x 161 cm. A pilaszterek, a keret oldalsó zárópillérei kannelúrás díszítésűek, tehát félkör-keresztmetszetű függőleges vájatokkal barázdáltak. Ez esetben hiányzik a korabeli reneszánsz kereteknél gyakran alkalmazott pálcatagos kitöltése a vájatok alsó részének. A pilaszterek lábazata és fejezete kiszélesedő, egyszerű tagolású. A szemöldökkő kétoldalt fecskefarkú fogsordíszítéssel kezdődik, mely fölött lapos faragású akantuszlevéllel díszített pillérfő áll. A szemöldökkő tengelyében a reneszánsz faragványok kedvelt motívuma, a lófej formát utánzó címerpajzs látható, alsó részén liliomdísszel. Az ívesen tagolt szélű, növénymotívumot utánzó címerpajzs teljesen üres, nincs rajta sem az építtető személyét jelző monogram, sem évszám. A kartus két oldalán két hatszirmú rozetta ékesíti a felületet. A zárópárkány erősen tagolt, a pillérek fölött kiszélesedő, hangsúlyos osztatú.

Ez a reneszánsz ajtó, ha nem is tartozik a díszesebbek közé (megrendelője szerényebb polgára lehetett a városnak), és hiányzik róla a sok helyütt olvasható felirat, történelmi jellegű építészeti emlékeink egyike, és azok sorába tartozik, melyek belvárosi épületeinkben, illetve történelmi múzeumunk kőtárában maradtak meg. Felmérését és rajzi ábrázolását azért vélem fontosnak, mert állapota különösen veszélyeztetett. A magas tűzfalon, fedél vagy védelem nélkül, az időjárás viszontagságának kitéve pusztul, málladozik.

E reneszánsz emlék történetét követve a 19. század hatvanas éveitől fölgyorsult városfejlesztés folyamatát kell vizsgálnunk. Útban állottak a középkori falak, bástyák és kapuk. Az alig ébredező magyar műemlékvédelem még nem tudta meggátolni a nagyarányú és később annyira sajnálatosnak bizonyult bontásokat. A Magyar-kapu és Híd-kapu megmentésére hiábavaló volt még Henszlmann Imrének, a magyar régészet és műemlékvédelem úttörőjének tiltakozó interpellációja is. 1872-ben mindkettőt lebontották. Csákány alá került ezután a kapuk és városfal környékén álló házak egy része is. A város hajthatatlanságát idézi az 1869. július 21-én kelt tanácsi jegyzőkönyv: "A régi várfal e maradványai történelmileg nem oly fontosak, mint a város jelenlegi azon feladata, hogy területén az időszerű közlekedési könnyebbítések, utcza és térrendezések minél czélszerűbben végbemenjenek."

Negyed századdal később Pákei Lajos, a város jeles építésze volt az, aki ezt a szemléletet elutasítva lépett föl az építészeti emlékek megőrzéséért. Saját villájába (a mai Botanikus Kerttel szemben) reneszánsz faragványok sorát építette be, másokat múzeumba vitetett, megmentve a pusztulástól. Példája követőkre találhatott. Így került mai helyére az itt bemutatott reneszánsz ajtó.