Káli István
Életfogytiglan
Tegnapig titokban dühített, hogy a világmegannyi fontos jelensége nem az én érdemem.
Például: nem én találtam ki azt, hogy
a só meg a cukor oldódjon a vízben; vagy
éppen annyi vérem legyen, amennyi a
hetven kilómhoz, na meg az erekciómhoz szükséges;
és még folytathatnám, de minek? kinek?
Nem tudom, mi ébresztett rá tegnap, hogy még sok
minden már soha nem is lehet az én érdemem.
Bizony, nem könnyű beletörődnie ebbe egy
rátarti és olykor mértéktelenül hiú embernek.
Valami gyors hatású gyógyír kellett a bánatra,
azért ad hoc döntöttem a megoldást illetően:
eljegyeztem magam az örökkévaló szeretettel.
Ezt követően, azaz tegnap óta szerény életemben
minden, de minden gyökeresen megváltozott.
Tegnap óta elsősorban:
– nem kutatom a nők undor-fintorának hátterét;
– nem parancsolom le június derekán a szomszédom
vásott kölykeit a cseresznyefánkról;
– nem nézem ki a halszemű badigárdokat a
VIP limuzinok jobb első és bal hátsó üléséről;
– nem gombolom le mindenáron a díszmagyart
némely barna és igencsak szagos pépről;
– nem dühöngök, ha kóbor kankutyák csípős
szagú húgyukkal körbejelzik a házunk elejét;
– nem dugom be a fülemet, ha valaki mellettem
otromba-harsányan dicsőségről artikulál;
– nem ócsárolom a bársonyszékben pöffeszkedő
alkalmi kiválasztottak úrhatnám akarnokságát;
– nem lihegem más pofájába elhasznált levegőmet;
– nem szólom meg az égre nézve káromkodókat;
– nem hőbörgök, ha a közös dorbézolást követően
nekem kell tisztára suvickolnom a feldúlt kéglit;
– nem vetem meg az elesetteket, akik az oltár előtt
térdet hajtva álcázzák természetes félelmüket.
Továbbá, de nem utolsósorban:
– elnézem a galamboknak, hogy a téren büntetlenül
leszarhatják kedvenc tábornokom bronzszobrát;
– elviselem, hogy a kitágult égbolt estéről estére
szemembe röhögi az elérhetetlenségét;
– elnézem a kölyökkutyáknak, hogy idétlen farkcsóválás
közben benyálazzák frissen tisztított nadrágom szárát;
– elviselem imádottam bőrén az idegen férfiak
arcszeszének hányingerkeltő ámbraillatát.
Egyszóval: az örökkévaló szeretet fogadalma óta
bizonyos esetekben mintha már nem is én lennék.
Csak a napokig lábon maradt katonabakancsokból
kiszivárgó elviselhetetlenül büdös lábszaggal...
és persze, a gyűlölettől vérben forgó szemekkel...
Hát igen, be kellene látnom végre, hogy még mindig
maradt néhány olyan dolog, amelyekkel bizonyára
életem végéig nem tudok majd mit kezdeni. 2004. június 19.
