Lászlóffy Csaba
Régi sorstárs és új Európa
(Phalaikoszi tizenegyes) Szunnyadsz, égi vadakkal nem vetekszikaz antik veretű versláb; mikor már
fejed közönyösen simul a párnán,
Dsida-árnyfigurákat látsz a falra
kúszni: őrzik a férfi csonka holdját
és a képzelet-csonka nő jövőjét.
Verejtékedben gyöngyözöl, te más vagy,
más, mint ő, meg a többi ő, ki fennen
ágál, mindegy, akármilyen világban.
Lankaszt békeidő, ha elenyészik
minden benne, csupán a posztmodern – a
divat(!) létjogosult: a cicomázott
vers; lám, semmi veszély, ha nincs kanóca.
Felperzselve a múlt, ki- s ráfolyatva
híg húgylé, zavaros sok ál-tanítás. Dög(lött) álmokat úsztató kanális
partján köpdös az új urat (be)játszó
kalmárdölyf, s hiszi: börtönöd lesz immár
minden ószeri placcon árusított
ábránd. Sírva mosolyt játszik az ajkad
poshadt kortyaitól a praktikus, kis-
szerű civilizált-agytraumának;
lesajnált balek, ükapád kibámul
paripás, kacagányos képkeretből,
mint egy aranyozott kalitkalyukból,
és ott szöktet a lelkeden. Ha volt is
kor ennél hazugabb, e fél-szabadság
üres zsebhez üres aggyal fogad csak
el, s kigyúlt egek és a hamuvá vált
könyvtárak hadi felhőkarcolókig
dúló Mars-mezején, te, Európa
kórustagja gyanánt, gyáván, hízelgőn
élteted ama keserű kötést majd. 2004. május 9.
