Kovács András Ferenc
A pók poétikája
Az én poézison természete,
A líra? Oh, de kérem!
Iszonytató szemérem...
S bizony, van arra száz ok,
Ha néha csak lazázok,
Mint pók a pókfonálon,
S lebegve konstatálom,
Hogy bánatos, se boldog
Nem is vagyok: lelógok,
S kileng az én – hideg fény
Feszül létem zsinegjén,
S világhálónyi hálón
Futok magam zihálón,
Mint pók a lomha légben,
Keresztben, föl-le, pörgőn,
Ha már igen, de még nem,
Ha szőni kell gyönyörgőn
Szétszálazván, mi éltet,
A vélhetőt, a véltet,
A semmit szőve folyton,
A mindent rímbe fojtom,
Fityegve pókfonálon,
Miképp valót fon álom,
Míg űrbe vész, alászáll
Életfonal s halálszál –
Olyan lezser s elernyedt
A költő... Persze, gyermek:
Fecseg, de néma hattyu...
S a költészet? Na, hagyjuk.