Jánk Károly
Álomidő
A kézfejemen hegek vannak, beléjük égve alkony, virradat.
Az esti misére járok, mert rendszerint délig alszom.
S mint ahogy gyerekkoromból leginkább hajnalokra emlék-
szem, úgy most a virrad igéhez fel kell ütnöm a szótárt.
Az ünnepre hároméves koromból nem emlékszem. Valame-
lyest jobban a teret betöltő gyárkürtök hangjára.
A tér, a város, amiről sokáig azt hittem, az egyetlen,
hogy nem lehet nálánál nagyobb.
Jó néhány várost bejártam, és sok évembe telt, amíg rájöt-
tem, hogy tényleg nem lehet.
Akkoriban cementfalak penészmintáira alkudtam magamban
évekig. Hosszan kerülgetett egy nedves évszak. Még nem
tudtam a néhány vértanú-szóval is kimondott jelent.
Lám: a tudás és élet fája között ott az árnyék. Vadvi-
zek martján álomidő. Halandó körökben a folytonos ha-
zárd.
Elértek aztán új dolgok is hozzánk, ahogy haladt a
század egyre feljebb. Nem volt hozzájuk sok közöm,
még annyi sem, mint a város eldugott szegleteihez,
ahhoz a 10-12 darab csenevész tujához az állomás-
hoz vezető unalmas úton, amiket egyszer végigszámol-
tunk veled.
Később, utazásaim során, nem szerettem a vonatok sza-
gát. Utasemberek sokasága, akiket nem tudtam magától
értetődően megszólítani. Csak ültem a lesötétített
fülkékben és kifelé bámultam. Fekete, fehér, igen és
nem. Az ég olajos volt, a fények távoliak és pillanat-
nyiak. A megérkezések: gyárkürtök hangján szürke eső-
függönyök mögé vontatott világ.
Egy szobor talapzatán ültem szemben a nappal és elő-
számláltam bűneim. Nem tudtam felemelkedni.
A kikötő zajos áradatában egy koldus fordította felém
formalinba áztatott arcát. Mintha a hold nézett volna
rám egész közelről besüppedt krátereivel és barázdái-
val.
A visszatérő álmomban egy alkonyati, üres templomban
a padsorok közt állok. Nem tudom, hogyan, de valaki két
felemelt tenyerem közé rejti vak és világ-talan
arcát. A kézfejemen a hegek kialszanak és világítanak.
Lehetetlen olyan messzire látnom, hogy kiolvashatnám
belőlük, ki az.