Nehéz más nyelveken a versmetrumot meghallani: 3/3

K. P. J.: Eddig főleg a költőt faggattam, és a költő válaszolt, de te elbeszéléseket írsz, regényed van, drámákat is írsz. Mi dönti el, hogy miből mi lesz?

 

V. I.: Ha egy ritmus eszembe jut, abból nehéz lenne regényt írni.

 

K. P. J.: Térey ír.

 

V. I.: Ő egyszerűen más természetű. Volt olyan, hogy ültem valami képtárban, ez nagyon jó ihletforrás, és elkezdtem egy Noét ábrázoló festmény kapcsán Noéról írni verset, aztán arra gondoltam, megint szerepvers, milyen hülyeség ez, már unalmas, ilyet nem szabad csinálni tovább nekem, az már önjáró rutindolog, és akkor kicsit később megírtam novellában. Ekkor volt ilyen átmenet, versből novellába. Végül is minden művészi pályában bizonyos dolgokra rögtön kell tudni a választ. Egy filmrendezővel lehet legjobban illusztrálni: megkérdezik a filmrendezőt, hogy ide milyen színű függönyt tegyünk; gondolkodás nélkül rá kell vágnia, hogy barnát. Olyan nincs, hogy, hú, mi a fenét csináljak, milyen? ezüstszín? nem. És nem azért tudja rávágni, mert kötelező, hanem mert pontosan érzi, hogy oda barna függöny kell. Egy ilyenfajta biztonság kell, ami nem jelenti azt, hogy később nem húzza ki az ember, vagy nem cseréli át, nem veszi fel akár a függöny miatt újra a jelenetet, de valamiféle határozottság vagy magabiztosság kell. Kukorelly úgy fogalmaz, hogy az irodalomhoz pofa kell, nem egészen ugyanarra gondol, de egy belső magabiztosság folyamatosan kell, hogy te tudod, honnan hova akarsz menni. Hamlet nagyon szép intellektuális figura, nem tudom, hogyan tudna verset írni.

 

K. P. J.: Számítógépbe írsz?

 

V. I.: Mindent számítógépbe írok, kivéve a verset, itt van egy füzetem, amit hoztam magammal, ha esetleg ma írnék verset, este vagy reggel. Bizonyos helyzetekben nem lehet nem papírra írni.

 

K. P. J.: Kérdeznék még valamit tőled. Egy kicsit furcsa. Te azt mondod valahol, hogy fölösleges tudás nincs. Na most, az a tudás, amit akkor szerzünk, amikor meghalunk, az haszontalan-e?

 

V. I.: Megbeszéljük a túlvilágon.

 

K. P. J.: De komolyan kérdeztem.

 

V. I.: Kosztolányinak erre az a válasza az Esti Kornélban, mikor meghal, hogy utolsó pillanatban nézi magát a tükörben, és figyeli a halál jelenségeit. Hát földi értelemben biztosan, ha tetszhalottságból visszahoznak, és ezt megírod, akkor nem haszontalan.

 

K. P. J.: Szintén valahol olvastam tőled: ne tanuljanak, ne tanuljatok.

 

V. I.: Ezt versben mondtam.

 

K. P. J.: Hogy lehet ezt érteni?

 

V. I.: Előfordul, hogy a tanítványaimnak provokatívan azt mondom: azt szeretném, nehogy már tanuljanak. Itt viszont a lexikális tudásról beszélek, amiből – azt gondolom –nincs olyan tudás, ami baj lenne, és egy bizonyos mennyiségű tudás nélkül nem elérhető a világ helyes vagy viszonylag helyes megítélése. Ilyen módon a bölcsesség nem elérhető, és én azt szeretném a tanítványaimmal kapcsolatban, mert a cseh szakosoknak azért kell átadni valami konkrét ismeretet, de azt meg tudják tanulni a tankönyvekből vagy a szakirodalomból, hanem hogy gondolkodásmódot, ami már a tudásra ráépül. Tehát ne a tényeket vagy a tárgyszerű tudást tanulják, hanem azt, amit rá lehet erre építeni. Ami persze azt jelenti, hogy én azt gondolom, hogy már annyira bölcs vagyok, hogy ezt mindenképpen tudom, de akkor is tanulhatják ezt tőlem, ha én magam nem is tudom, de valahogy mégis segítem őket ehhez. Egy abszolút ideális tanárszerep följebb juttatni a tanítványokat, mint ahol te vagy. Persze, azért nem vagyok én mindig ennyire önzetlen, csak ez így nagyon jól hangzik, illetve a tanítványaimat semmilyen módon nem akarom kisemmizni. De azért én magam is szeretnék minél följebb emelkedni. Nem tudom, a bölcsességben, ami nem biztos, hogy fölfelé van vagy lefelé vagy oldalt van, nem tudom, és akkor már nem hangzik olyan patetikusan, lejjebb szeretnék a bölcsességben ereszkedni, és akkor nem olyan nagyképű, hanem olyan kisképű, minél inkább oldalra szeretnék a bölcsesség felé menni.

 

K. P. J.: Azt is mondod, és egyetértek veled, hogy nem a válasz, hanem a kérdés a fontos.

 

V. I.: Igen. Erre már nem is kell válaszoljak, mert a kérdés már megvolt.

 

K. P. J.: Kibontanád, hogy ez hogy van?

 

V. I.: Ez főleg az irodalomra vonatkozik, mert a filozófusnak meg kell próbálni válaszolni, de az irodalomban kérdéseket kell föltenni, és valami kritikus ki is mutatta, mennyi kérdő mondat van nálam. De nem ilyen konkrétan gondoltam, mert amikor nem kérdő a mondat, akkor is ott a kérdés. Hogy sokkal inkább a bizonytalanság, mint a bizonyosság érzése a cél ilyen értelemben. Milan Kundera egyszer azt mondta, hogy a jó regény okosabb, mint a szerzője, mert ő csak regényben gondolkodik, én meg, amikor magamról beszélek, akkor elsősorban a vers szót használom arra, hogy pontosabban ki tudom fejezni, amit gondolok. Egy versnek is okosabbnak kell lenni, mint a szerzőjének.

 

(A beszélgetés itt és itt zajlott, ekkor és ekkor.)