Nehéz más nyelveken a versmetrumot meghallani: 2/3

K. P. J.: Ez azt jelenti, hogy könnyen ír iszonyatos mennyiséget.

 

V. I.: Jancsi, aki nagyon nagy szerkesztő, szervező is, gyerek összeállításhoz kért tőlem anyagot. Én adtam versátiratokat is, Weöres Sándort, Kosztolányit, ő is csinált ilyet, és felmerült: mi lenne, ha csinálnánk egy olyan antológiát, ahova beválogatnánk a legjobb magyar gyerekverseket, és mindig mind a ketten írnánk rájuk parafrázist, tehát ilyen módon három változata lenne egy versnek; ez lett az. Volt, aki mondta, hogy a fiának inkáb a Lackfik jönnek be, de a lányának az én verseim.

 

Volt olyan Lackfi-vers, amelyik megszerettette velem az eredetit. Petőfitől, akit egyébként imádok, nem volt kedvenc versem a Megy a juhász a szamáron, mert az olyan elkoptatott dolog volt; Lackfi szövegéből értettem meg, hogy miről szól a Petőfi-vers. Ezt sikerült elérni. Egyébként ez a Foltozott álom átiratom annyira bevált, hogy egyszer volt egy Lackfi-est, ahova meg voltam híva plusz vendégnek, és a falra fölírtak mindenhova Lackfi-verseket a szervezők, s ezt, hogy „De szeretnék szegény lenni, egyszer sült levegőt venni, rossz ruhában ülni, állni, öt forintért kiabálni” – is kiírták, pedig ezt én írtam, de mindegy. A verseket persze nem közösen írtuk, a kötet koncepciója meg vehemens megcsinálása volt a mienk. Ennek a könyvnek egy fejleménye, hogy most rövidesen megjelennek a dalparafrázisok.

 

K. P. J.: Milyen dalszövegek?

 

V. I.: Hát slágerszövegek, korábbiak is. Például Karády Katalintól.

 

K. P. J.: Nem tudnál elmondani egyet?

 

V. I.: Sajnos nem tudok elmondani fejből semmit. Kinyithatnánk, egy-két percbe telne, míg megtalálnám egy számítógépen, itt van nálam elektronikusan minden. Tehát van Karády, Záray–Vámosi, borzalmas volt többször megnézni a Youtube-on azokat a borzalmas énekléseket, de aztán vannak ilyen mai dolgok, Piramistól Omegáig, de underground dolgok is, tehát Kontroll Csoport, de van Lovasi, Kispál és a Borz, meg a Most múlik pontosan, mindenféle dolog van. Olyan is, amit szeretünk. Itt az is volt a kihívás, hogy megcsinálni az egyszer használhatónak tűnő formákat újra, és pontosan, mondjuk, a Török és a teheneket.

 

K. P. J.: Említetted, hogy milyen sok versed van, ami kiadatlan. Egy kritikus írja vagy mondja rólad, hogy te vagy az, aki bármikor tud verset írni. Ez így van?

 

V. I.: Majdnem bármikor. Ha nagyon fáradt vagyok, azért nem.

 

K. P. J.: Most tudnál írni egy verset, ha azt mondanám, mindenki elvonul, megvacsorázunk, te addig írjál egy verset?

 

V. I.: Ha témát mondasz, akkor könnyebb.

 

K. P. J.: Vacsorázunk, te meg verset írsz.

 

V. I.: Ennél jobb témát is el tudok képzelni.

 

K. P. J.: De ez hogy van?… most félre a viccet.

 

V. I.: Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom. Ezt Szabó Lőrinc a szerelmének mondta, tegyük hozzá, nem a feleségének, bár mindenki ezt hitte, és egy nagyon macsó szöveg lett volna, ha nem a szeretőjének, akivel titkolták a viszonyt. Na mindegy. Weöres Sándor írja a vers születéséről, hogy ő is tudja az ihletet gombnyomásra működtetni. Hát ezt meg kell tanulni.

 

K. P. J.: Egy őstehetség.

 

V. I.: Nyilván, tagadhatatlanul egy őstehetség vagyok, de azért az őstehetség magában nulla, Petőfinek se kell elhinni, hogy ő a természet vadvirága lenne, ő egy iszonyúan ápolt franciakert szerintem, mégis nagyon szertelen és zseniális persze. Semmi mást nem kell csinálni. Amikor én ezt megtanultam, akkor már 15 éve írtam folyamatosan, és másról se gondolkoztam, csak az írásról, azon belül a versírásról. Akkor történt az, hogy éppen lezártam a válogatott kötetem anyagát – ez ’97 decemberével fejeződött be –, és elmentem Amerikába egy alkotóházba két hónapra. Ott is volt munkatervem, és ott is mást csináltam, bár azt hiszem, ott is ezt a regényt akartam már megírni. Az alkotóház úgy működött, hogy mindenkinek volt egy zárt lakrésze, ami egyáltalán nem volt zárt, tehát nem lehetett kulcsra bezárni, de nem jöhetett be senki, nekem két szobám volt meg egy fürdőszobám, nem is volt mindenkinek fürdőszobája. Reggel 9-től délután 4-ig senki nem zavarhatott. Ha az amerikai elnök telefonált, és ez kétszer fordult elő, amíg ott voltam, akkor azt mondták neki, elnézést, elnök úr, a művész úr dolgozik, 5 óra után legyen szíves visszahívni. Ez előny, ugyanakkor azt jelenti, hogy te se beszélhetsz senkivel, teljesen el vagy zárva a világtól, tehát mindazt, ami eszembe jutott, nem volt kivel megbeszélni, nem tudtam másképp levezetni, azért fizette ki nekem valaki az útiköltséget, egy névtelen donátor, aki egy darabig minden évben egy magyar ottlétét finanszírozta, nem tudom, ki volt az. És akkor mindig az volt, hogyha eszembe jutott valamilyen gondolat, akkor abból mindig verset írtam, és megtanultam, hogy hogyan tudok majdnem mindent verssé alakítani. Ott írtam A darázs tanításai című kötetem teljes anyagát, írtam jó pár elbeszélést, sok mindent csináltam, de főleg a verseskötetet. Már ott is sokkoltam az amerikai költőket, volt úgy, hogy hét verset írtam egy nap, és félájult állapotban mentem vacsorához, ahol illett megjelenni. Én írtam egy sort, mondta valaki, mondom, én meg írtam hét verset. Ráadásul ezek rohadt jók voltak. Az volt az érzésem, hogy addig kedves, tehetséges fiatal költő voltam, és hogy, hú, a rohadt életbe, nagy költő lettem, amit aztán nem erősített meg úgy a szakma, hogy nem volt ünneplés. Tényleg számítottam rá, hogy elolvassák, és mindenki azt mondja, hogy hű, most tanultunk valamit, hogy mi az a nagy költészet. Ami egyébként nem igaz, mert a magyar szakma nem erősítette meg, de valamilyen olvasó egyszer beajánlott valami német estre, ott iszonyatos sikerem volt, így kaptam a Hubert Burda-díjat. Megérkeztem Heidelbergbe a díjátadásra, egy férfi vár a szálloda halljában, bemutatkozok, meghajol, uram, ön nagy költő. Itthon örültem, ha a névsorolvasás végére odacsaptak, többnyire oda se csaptak. Ez már nagyon kellett, mert nagyon szarul éreztem magam, és akkor inkább mondja Mihai Krüger. Itthon is jólesett volna persze, de nem.

 

K. P. J.: Amire azt mondjuk, hogy vers, az mindig vers? Ha írsz verset, az tényleg egy teljesítmény. De az vajon mind vers, ami így születik?

 

V. I.: Ha nem, akkor kidobom.

 

K. P. J.: Dobtál már ki?

 

V. I.: Hát persze, biztos.

 

K. P. J.: Dobtál ki vagy nem?

 

V. I.: Nem tudod kidobni. Hogy tudod kidobni?! Öt helyre elmented a számítógépen, mit dobsz ki rajta?

 

K. P. J.: Te öt helyre elmented bármelyik versedet?

 

V. I.: Persze hogy elmentem.

 

K. P. J.: Hogy tuti legyen, hogy megmarad?

 

V. I.: Igen, amit aznap csinálok. Elmentem a gépen, és elmentem két pendrive-ra. Amit aznap csinálok, mindig. Néha az is van, hogy még elküldöm az egyik e-mail címemről a másikra. Dragomán Gyuri mondta, hogy van egy olyan e-mail címe, ahová mindig elküldi a dolgokat és ott gyűjti.

 

K. P. J.: És mindig megnézi, hogy megvannak?

 

V. I.: Ezt most a Gyuritól kellene megkérdezni.

 

K. P. J.: Rajta kívül ki az, aki még tudja, hogy ott van? Mert ha nem, akkor semmi értelme.

 

V. I.: Ez csak magának szól nyilván.

 

K. P. J.: De valakinek legalább mondja meg, hogy biztos, hogy ott van.

 

V. I.: Anna biztos tudja. Azt, hogy nagy vers vagy kis vers, nem tudom garantálni. Kiszámíthatatlan, hogy mi nyilvánul aztán nagy versnek, vagy minek van hatása, de azt meg tudom ítélni, hogy közölhető vers-e. Azt meg tudom ítélni, hogy ez vers.

 

K. P. J.: Van egy film, amit ajánlok mindenkinek a figyelmébe. Meglehet, ha beírjátok a Google-ba István nevét, előjön először is egy gitáros Vörös István – akartam kérdezni, hogy milyen viszonyban vagy vele –, aztán előjön egy Duna tévés film, 40 perc. Érdemes megnézni, nemcsak István miatt, elsősorban miatta, de nagyon jól van megcsinálva a film maga is.

 

V. I.: Azóta kirúgták a rendezőt. Vagy még ki se rúgták, hanem valami buta helyre helyezett embereknek kell a kávét vinnie.

 

K. P. J.: Szeretném, ha elmondanád, nem feltétlenül ugyanazokkal a szavakkal, hogy mi ért is van szükségünk versre. Nekem az ott borzasztóan tetszett, nem is hogy tetszett, hanem olyan elementáris és olyan egyszerű, amit te ott mondasz, éppen ezért olyan fejbevágó.

 

V. I.: Ez egy gyakori példabeszédem. Először is énnekem személyesen azért kell verset írnom, meg verset olvasni, mert természetesen nemcsak írok állandóan…

 

K. P. J.: Kiszálltam a kocsiból, valamit otthagytam, és mire visszamentem, már egy verseskönyv volt a kezében. Mondta, hogy még van két sor.

 

V. I.: Igen, volt pár sor, és felolvastam Jóskának. Annál pontosabban, mint versolvasás közben dolgokat megérteni, nem lehet. Elolvasom a József és testvéreit, akkor is rengeteg mindent megértek, de hogyha elolvasok egy Keats-verset, akkor is ugyanannyit értek meg, a ráfordított idő viszont kevesebb. Nem azt mondom, hogy nem kell regényt olvasni, persze, hogy kell. De a versben tényleg mindent el lehet mondani, a legbonyolultabb, legintenzívebb, legösszetettebb dolgoktól kezdve, de nem hiszem, hogy ez egy ezoterikus dolog, én azt nem értem, hogy miért nem kell mindenkinek verset olvasni. Úgy igazán mélyen. Hogy miért nincs rá szüksége, szerintem van, valamivel kipótolják. Az imák is versek, tehát aki imádkozik, az verseket mond természetesen, még csak annyit kéne kiterjeszteni, hogy bár valóban a Miatyánk, ahogy ezt Weöres Sándor egy Hamvas Bélának írt levelében leírja, a költészet abszolút csúcsán van, egy külön periódusos rendszert csinál a költőkből, erről tudnék beszélni, külön másfél órás előadást tartottam két héttel ezelőtt is ebből. Nagyon izgalmas a levél, érdemes megkeresni a Weöres Sándor-levelekben, Hamvas Bélának írta 1946. október valahányadikán, és ott elmondja, miért a legelementárisabb vers a Miatyánk. De azért nem kell mindig beérni a Miatyánkkal, meg más egyéb, kevésbé jelentős, költeményszerű imákkal. Vagy aki dalokat énekel, slágereket énekel, az is versigény, még ha a legjobb szövegek sem ütik meg a mértéket, de énekelve már lehet, hogy igen, mármint zenével együtt, és akkor ugyanazt az igényt elégíti ki. A festményeket is sok tekintetben verseknek lehet tekinteni; külön elmondhatom, ha akarja a közönség, hogy miért gondolom ezt.

 

K. P. J.: Hogy tekinthető a festmény versnek?

 

V. I.: Nyilván vizuális eszközökkel dolgozik, de az, hogy a világból egy viszonylag kis és egyszerre áttekinthető keretben kivágni összetartozó és össze nem tartozó dolgokat egy olyan szokatlan nézőpontban, ami revelatívan valami újdonságot közöl velem, ez ugyanaz a versnél is meg a festménynél is. Persze a festményekben nincs regény ahhoz képest, nyilván egy templom, ha egy egész történetet elmond, képregény, ilyen értelemben nincs egy epikus változata a festménynek, eleve lírai természetű dolog. Ezért is van, hogy a giccses festményekre vagy fotókra eleve azt mondják, hogy hű, de lírai. De a történet, amire Jóska célzott, azt hiszem, az, amikor a versnek nemcsak arról az oldaláról beszélek, hogy ez milyen emelkedett, hanem mennyire hasznos dolog is, és ugye most mindent pénzre kell lefordítani, és csak úgy lehet meggyőzni az embereket, hogy ez fontos. A pénzügyminiszterek rémuralmában élünk, azok dirigálnak, és akkor hogyan lehet átszámítani ezt. Egyébként egy cseh filmből vettem a történetet, de az értelmezés már az enyém. A cseh filmben van egy újgazdag, Audival száguldozó, fiatal sikerember, nem túl nagy lelki és intellektuális kapacitással, és haldoklik az édesanyja, járkál be hozzá a kórházba. De mivel neki minden sikerült, az lehetetlen, hogy vele egy ilyen baleset történjen, hogy meghal az anyja, ezért folyamatosan győzködi a mamát, hogy hát nem fogsz meghalni. Ezzel nem az anyját akarja megnyugtatni, hanem saját magát. Aztán egyszer bemegy, és a mama már nincs ott, hanem a hullaházban van. Ezen iszonyatosan fölháborodik, hogy hogyan történhetett vele ilyen. Bepattan a kocsijába, és száguld egy Prága városán keresztülmenő autópályán, aztán az út közepén megáll, lefékez – bocsánat, fordítva: lefékez, megáll, kipattan a kocsiból, a csomagtartóból kikapja a baseballütőt és szétveri a kocsit. Na, most mi köze ennek a versekhez? Az, hogy ha tudta volna, hogy ilyen kiélezett helyzetben, mint amikor gyász közeledik, és aztán megtörténik, ennek a feldolgozásában elképesztő sokat segíthet a versek olvasása még annak is, aki egyébként rendszeresen nem olvas verset. Lehet, hogy már fölkészültebben megy be, amikor a mamája meghal, lehet, hogy tud valamit kezdeni az egésszel, lehet, hogy azt mondja, most hazamegyek, és kizokogom magam, közben verseket fogok olvasni, nem lett volna szüksége erre a pótcselekvésre, hogy a baseballütőjével szétverje a kocsit. Hogyha most kiszámoljuk, mennyibe kerül egy Audi, hogy milyen károk történtek – lehet, hogy véglegesen tönkrement az autó, de az is lehet, hogy mivel tiltott helyen állt meg, megbüntetik meg elveszik a jogosítványát –, tehát ha ennek az anyagi vonzatát kiszámolom, s ha helyette két verseskötetet kellett volna vennie, mennyivel olcsóbban kijött volna. Szerintem ez nagyon jó példabeszéd, és arra, hogy a nehéz helyzetekben a vers tényleg segíteni tud, egy Örkény István-tanmesével is rá tudok erősíteni. Örkény István 1956 novemberének elején, már az oroszok benn vannak, sétálgat Budapesten, a sétálgatás nyilván nem valami öncélú dolog, kenyeret próbál szerezni, mindenesetre a Nyugati környékén megy, és valaki ponyván könyveket árul. Ő keresi a kenyeret, itt meg más könyveket árul, ennek mi értelme van. Odamegy: uram, hát maga könyveket árul? Maga teljesen hülye? Igen, igen, könyveket árulok. És fogy? Nagyon jól fogy. És mi? Most a vers megy, mondja a ponyvaárus.

 

Az Édes hazám című antológia, amibe egy kitűnő fiatal szerkesztő összeszedett egy csomó kortárs közéleti verset, rendkívül sikeres – akkor most foghatjuk a fejünket, hogy húha, baj van, mert megint kell a vers Magyarországon; ha eddig nem tudtuk volna, hogy bajban van Magyarország, innen meg lehet állapítani. Csakhogy a baj elmúlik majd, valahogy talán, vagy mélyül, nem mélyül, nem tudom, a baj el fog múlni, legkésőbb az országgal, de remélem, előbb, mint hogy az ország elmúlna, és akkor utána is kéne még verseket olvasni, mert az embert más baj is érheti, mint ami az országával közös baj. Nem mindig van ’56 novembere, nem mindig van 2012 decembere, lesz még 2013 januárja, szóval akkor is. Gyászeset viszont mindenkit magánemberként ér.