Elkezdtek bugyogni a levelek: 4/4

K. P. J.: De komoly lap, csak kevés a példány.

 

F. A.: Nádas Pétertől megkaptam a regényét, az Emlékiratok könyvét, amikor megjelent, ’86-ban. És amikor megjelent a Párhuzamos történetek, mondta, hogy szeretne adni abból is, fölmentem a várbeli lakásába, ott voltak a kiválasztott emberek, néhány ember, aki neki fontos volt, három kupacban volt a három kötet, és azt mondta: András, ezt csak akkor olvashatod el, ha az Emlékiratok könyvét is elolvastad. Én addig szentül meg voltam győződve róla, hogy elolvastam az Emlékiratok könyvét, és kiderült, hogy nem olvastam el, de én biztos voltam benne, hogy olvastam. Mert ugye, a Jelenkorban voltak részletek, meg annyian beszéltük, végleges, pontos, precíz élményem volt a könyvről, és akkor 22 év után méltóztattam elolvasni. Megkaptam a másik könyvet, csak azt mondta, hogy addig nem olvashatom el. És az történt, hogy Péter ideadta nekem a könyv kéziratát, ami akkora rang, az Emlékiratok könyvének a kéziratát, teljesen le voltam nyűgözve, fantasztikus volt. Az akkori barátnőm szükséglakásban lakott Pesten, és akkor én ott laktam vele, és mind a ketten hirtelen 40 fokos lázba estünk, volt még egy kutya és két kisgyerek a lakásban, nem az én gyerekeim, és akkor ott feküdtünk 40 fokos lázban, egymás mellett az ágyban, és akkor ő csak elkezdte olvasni a könyvet, ott volt az ágy mellett. Én nem bírok úgy olvasni kéziratot, hogy a vége nincs a kezemben. Azt mondtam neki, hogy jó, olvasd, majd utána olvasom én, de hát elég vastag könyv, és amikor az utolsó oldalt is elfordította, akkor kaptam egy levelet Nádastól, hogy mikor kapom vissza. Cserébe elküldtem neki a naplórészletet azokról a szörnyű napokról, mert borzalmas volt, rengeteget veszekedtünk, nem a Nádason, hát két beteg ember, plusz kutya, plusz két gyerek. Nagyon dühös voltam, hogy lassan olvassa. Én nem tudok úgy egy könyvet olvasni, a József és testvéreit úgy olvastam, hogy ott volt mellettem a négy kötet, ha nem lett volna ott, akkor nem bírtam volna, nem tudom, miért. Na, mindegy, ez a baleset történt Nádassal, utána ezt is elolvastam persze, erre már csak két évet kellett várni. Nagy haladás. Viszont nagyon határozott véleményem volt. Na, a színházi előadások esetében azért jobban tudom, hogy mi lehetett ott.

 

K. P. J.: Akkor is picit vitatkoznék ezzel, mert, rendben van, ismered az egész színházi világot, a színészeket…

 

F. A.: Várjál, olyan előadásról nem írtam kritikát, hogy egyszer vagy kétszer ne néztem volna meg. Itt az évadról kellett írni, és el akartam mondani a színházi embereknek ezt a sajátos pszichológiát, hogy azt hiszik, mindent tudnak és mindent láttak, holott a színpadon vannak minden este, nincs idejük megnézni, nem is jutnak el, tehát én ezt akartam ábrázolni.

 

K. P. J.: Ma egy előadás más, mint holnap ugyanaz a darab.

 

F. A.: Persze, de én nem azt mondtam, hogy csak így szabad kritikát írni. Én bebizonyítottam, hogy képes vagyok előadásokról tartalmasan, részletesen írni, a díszletről, a színészekről, hogy nem láttam. De nem szabad ebből egy univerzális elvet csinálni, egyébként ha írok színikritikát, amit néha elvállalok, akkor természetesen elolvasom a darabot, tájékozódom, kétszer nézem meg néha. Jeles Andrásnak volt egy csodálatos előadása, a Téli utazás, amit kaposvári színis hallgatókkal csinált meg, a Moszkva Petuski és Schubert-dalok alapján – a Moszkva Petuski csodálatos regény, Jerofejevtől –, és azt négyszer néztem meg. A Revizorba írtam róla, és egyszerűen muszáj volt még egyszer megnézzem, mert egy filmet kellett a fejemben létrehozni, hogy ugyanúgy tudjak írni, mint a valóságban.

 

K. P. J.: Fordítasz is, ha jól tudom, három nyelvből, angol, német, francia. Ebben is a nagymamához hasonlítasz, ő is három nyelven olvas.

 

F. A.: Olvas németül is, franciául nem tud. De a végén már tud.

 

K. P. J.: Az, amikor Robi, a veje franciára fordítja Rákosi beszédét, fantasztikus.

 

F. A.: Ez egyébként igaz. Apám egyszer beszélt Rákosival, nem tudom, hogy büszke volt-e rá, mindenesetre felhívta őt: Friedman elvtárs, maga remekül tud franciául. Rákosi amúgy egy nyelvzseni volt, Babits volt az egyik tanára, szörnyeteg volt, de hatalmas nyelvtehetség.

 

K. P. J.: Szóval te is több nyelvről fordítasz. Kortársak mellett klasszikusokat is fordítottál, olyanokat is, akiknek már volt magyar fordításuk. Ez egy divat lett, Petri elkezdte a Moliere-fordításokat újra, Parti Nagy klasszikus román darabokat, például Caragialét nyilván nyersfordításból. Én is azt gondolom, hogy az igazán nagy műveket húsz-harminc évente újra kell fordítani, mert a nyelv porosodik, arról nem beszélve, hogy olyan dolgok derülnek ki, amiket húsz-harminc évvel ezelőtt a fordítók nem tudhattak. A lényeg az, hogy én ezzel egyetértek, de valahogy úgy érzem, divat lett ez, újrafordítani Moliere-t, Shakespeare-t. Eörsi lefordította a Hamletet, az a mondat, hogy Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés, Arany János fordítása, nála úgy jelenik meg: Lenni vagy nem lenni, ez hát a kérdés, így fordította, már nem emlékszem, ki játszotta a Hamletet, egyszer csak a sokadik próbán azt mondta, baszd meg, ezt nem tudom kimondani.

 

F. A.: Először Ascher rendezte Kaposváron.

 

K. P. J.: Nem lehet kimondani, mert ennyire beivódott. Szóval, mi van ezekkel az új fordításokkal? Szabad, nem szabad?

 

F. A.: Szabad. Igazából az a helyzet, én fordítottam Schillertől az Ármány és szerelmet, Vas Istvánnak a beékelt fordításában játszanak, és a fordításom után, amit játszottak még két helyen, újra van, aki Vas Istvánt veszi elő. Hogy miért kell? Azért, mert a nyelv az egy élő valami. Nádasdy Ádámnak vannak csodálatos írásai, hogyan változik a nyelv, és hogyan alkotja meg önnön szabályait. Szóval én ebben semmi problémát nem látok, és azon sem bántódom meg. Egy szerző van, akit önként és dalolva fordítottam: Kleist, ő nagyon fontos volt nekem. Nagyon nehéz.

 

K. P. J.: Joyce újrafordításához mit szólsz?

 

F. A.: Szentkuthy fordítását használták, amit jónak tartanak, ez zseniális gondolat, hogy meg merték tenni, Barna Imi, az Európa kiadó igazgatója kicsit szkeptikus volt, hogy most akkor mennyi Szentkuthy van benne vagy nincs, de meg merte tenni. Négyen újrafordították egy csoportban, Szentkuthynak zseniális dolgai vannak, de ez a fordítás alapjában elhibázott. Megmentették, olyan, mint egy csodálatos rekonstrukció.

 

K. P. J.: Hibáztak volna, ha nem használják?

 

F. A.: Ez vitatott kérdés. Sokáig vitatkoztak rajta. De volt, amit jobban nem lehetett lefordítani. Most olyan az Ulysses – mindenkinek ajánlom, a bátyám most olvasta el, rábeszéltem –, mintha egy lázbeteg meggyógyult volna. Szentkuthy nagyon barokkos, akárcsak a saját stílusa, Joyce rendkívül konzervatív katolikus kollégiumba járt, Aquinói Szent Tamás az esztétikájának az alapvetése, és abból írta meg a mondatait, látszólag nem, de minden mondata hihetetlenül megkonstruált, és Szentkuthy ezt felrúgta. Nagyon szabad asszociatív.

 

K. P. J.: A nagymama hogy jellemzi: alcoholic irish.

 

F. A.: Nagymama életében nem olvasott Joyce-t.

 

K. P. J.: Van neked ez a könyved: Valami Figaro-féle alak. Húsz évvel ezelőtt jelent meg. És borzasztóan aktuálisnak érzem, egy olyan könyv, ami nem szól a színházról, és amikor igen, akkor is csak látszólag. Ez a könyv igazi, sztorizós esszékönyv. Például arról a darabról, amit elmegyógyintézetben elmebetegek adnak elő, vagy elmebeteg közönség előtt adnak elő, akik nem tudnak igazából az előadás végén örülni, nem tapsolnak, nem fejezik ki az elégedettségüket, s nem mozdulnak a nézőtérről. Van egy nagyon fontos mondatod rögtön az első írásban, ami egy beszélgetés egy bizonyos Mendonnal…

 

F. A.: Fordítóm volt és rendezte is az egyik darabomat.

 

K. P. J.: Azt hittem, fiktív név. Az interjú maga olyan, mintha öninterjú lenne.

 

F. A.: Ő létezik, azért írtam be. Van saját társulata Nantes-ban.

 

K. P. J.: Neki mondod, kérdésére válaszolva, a magyar dráma három meghatározását: pesszimizmus, csikorgó humor és öngúny, ezt ő idézi tőled, nagyon találónak érzem, de óvakodom az általánosításoktól, főképp a magamétól. Kérdésem az lenne, hogy ezt ma, húsz év után is így gondolod-e, tehát hogy ez jellemzi: pesszimizmus, csikorgó humor és öngúny?

 

F. A.: Nem, teljesen megváltozott. Van ez a kifejezés, hogy posztdramatikus színház, nem akarok erről nagyon beszélni, de teljesen megváltozott a színdarabírásnak a célja, módszere, technikája. Egyrészt a társulatok gyakran maguk írják a darabokat, nincs egy drámaíró, hanem van egy izgalmas helyszín vagy egy izgalmas alak, és abból megírják a darabot. És ezek drámának számítanak. Vagy ott van Pintér Béla, aki egy egész műfajt hozott létre, és nemcsak drámaíró, hanem színész is és rendező. Tehát megváltozott a színház.

 

K. P. J.: Ha már itt tartunk, beszéljünk arról a darabról, amit most rendezel Váradon. Először rendezel saját darabot?

 

F. A.: Nem, már rendeztem, A pincér című darabomat Zalaegerszegen, az Aranysárkányból egy adaptációt Sopronban és tavaly Az eltört korsót, szintén Kleisttől, Kecskeméten, de azt is én fordítottam, majdnem olyan, mintha írtam volna.

 

K. P. J.: Mi ez a váradi előadás, miről szól A fiú, ha lehet róla beszélni?

 

F. A.: Nem szívesen beszélek róla, bár itt van Fábián Enikő, most már ezzel a darabbal élünk együtt mind a ketten egy hónapja, egy sötét történet, tragikus történet, de remélhetőleg lehet benne nevetni is majd egy-két ponton, arra törekszünk. És arról szól, hogy van egy öreg házaspár – nem mondom el az egészet –, karácsonyozni a hegyekbe mennek egy turistaházba. És hogy ennek milyen következményei lesznek, hogy nincs otthon, ahol család venné őket körül, és ez mit vált ki a környezetükből, aztán megjelenik ez a címszereplő, a címben névtelen, a darabban aztán lesz neve. És hogy ez milyen következményekkel jár. Tulajdonképpen tragédiát akartam írni, amikor elterveztem, most nem tudom, hogy az-e, de tragikus mozzanatok is vannak benne.

 

K. P. J.: Egyszer beszéltél arról – vagy olvastam tőled –, hogy egyfajta, még akár kijátszásig is elmenő ellentét alakulhat ki színész és rendező között.

 

F. A.: Lehet ellentét, de nem kötelező.

 

K. P. J.: De egészen addig fokozódhat, hogy egyik kijátssza a másikat? Vagy majdhogynem ellenséges legyen a viszony?

 

F. A.: Az az igazság, hogy egészen tavalyig, amikor Az eltört korsót nem rendeztem meg Kecskeméten, addig nem éreztem, hogy rendező lennék. Nem is akartam, soha nem neveztem magam annak, hanem azt mondtam, elvállaltam ezt a feladatot, mert többet akarok tudni arról, mi történik a színházban. És tavaly, amikor Az eltört korsót rendeztem, akkor volt olyan élményem először, hogy van egy vízióm az előadásról, ami független a színésztől. Az az őspillanat, mint a regénynél, hogy van egy vízióm, és azt tűzön-vízen át meg akarom csinálni. Ez lenne a rendező.

 

K. P. J.: Minden nap írsz? Mert azt mondod valahol, most csak azért írok, hogy ne legyen hosszú a kiesés. Tehát amikor az ember nekifekszik egy ilyen hatalmas regénynek, akkor milyen?

 

F. A.: A Zehuzét a végén már napi 18 órában írtam, van ilyen, már nem voltam magamnál utána.

 

K. P. J.: Mindig filozofikus is vagy, nemcsak azért, mert azt végeztél. A buddhizmus mennyire áll közel hozzád?

 

F. A.: Közel. Beleszerettem. Nem vagyok buddhista, hozzáteszem, de ez a gondolkodásmód vonz.

 

K. P. J.: Érdekes ez a dolog, mert Krasznahorkaival is nem olyan rég beszéltem, nemrég volt Kínában hosszabb ideig, és hallottam, hogy ő is jó pár évvel ezelőtt elkezdett ebbe az irányba menni.

 

F. A.: Egy írónak ez teljesen természetes.

 

K. P. J.: Sok mindenről nem beszéltünk. Például a rajzaidról. Nálam minden évben egyszer, ősszel van egy esemény, amikor meggyújtom az Eörsi-lángot, és erre az alkalomra meghívok egy írót, aki rajzol, vagy egy képzőművészt, aki ír. Legutóbb András volt a vendég, demonstrálandó azt is, hogy az a kézirat-visszaadás vagy a lekezelés az Andrássy úton nem volt hiábavaló. Még az a kérdésem – aminek az ötletét egy interjúból vettem, és így döntöttem el, hogy ez lesz az utolsó kérdés –, hogy azt mondod, akár írhatnál, miért ne írhatnál a saját darabodról, előadásodról is kritikát, hiszen Schiller is megírta a Haramiát annak idején, ezzel is felkavarva barátait, akik nem tudták, hogy ő írta. Készülsz-e írni A fiúról, mondjuk, egy kritikát?

 

F. A.: Tervezem. Schiller írt egy anonim kritikát. Brutálisan darabokra szedte, és a barátok hörögtek hetekig, mert nem mondta meg nekik, hogy ő írta a kritikát, csak azt mondta, hogy ezt így is gondolom. Ha valaki tisztában van a dolog gyengéivel, akkor az maga az író. Hát, nézd, lehet, hogy írni fogok. Kritikát saját műről nem írtam, de már beleszőttem ezt a fajta, ilyenfajta színházi tudásomat, de egyszer szeretnék, szerintem zseniális. Csak hát ha most itt előre bejelentem, abban nincs semmi. Majd álnéven. Vagy valakitől elkérem a nevét.

 

(A beszélgetés a Várad folyóirat szerkesztőségében zajlott, 2013 májusában.)