Elkezdtek bugyogni a levelek: 3/4

K. P. J.: Az is egy tipikus nagymamai vagy anyai viselkedés, ahogy instruálja nagy távolságból a családot, miközben igazából nincsenek fogalmai arról, hogyan élnek.

 

F. A.: Ez meglehetősen biografikus. Nagyon szeretett beavatkozni a lánya életébe. Az anyám sokszor vissza akart menni, ez a dolognak a tragikus része, az ő szülőföldje volt Izrael. Az én nagyanyám anyanyelve nem az anyám anyanyelve, tehát az anyám anyanyelve és nagyanyám anyanyelve két teljesen különböző nyelv, nem a saját anyjának az anyanyelve, ugyanez az országra is igaz. A nagyanyám szegedi volt, és haláláig szegedi maradt, szögedi, azt mondják, Szögeden bál lösz, de csak akkor, ha eső nem lösz, ha lösz, nem lösz, ha nem lösz, lösz, ezt nagyon sokszor hallottam tőle. Anyám pedig Jeruzsálemben született.

 

K. P. J.: Otthon milyen nyelven beszéltek? A nagymama?

 

F. A.: Magyarul. A nagyapám gyönyörű magyarsággal beszélt, olyannyira, hogy 1955-ben, az operaházban, József Attila születésének az 50. évfordulóján ott volt a díszünnepségen, mellette hirtelen föltűnt Veres Péter. Nagyapámnak szép bajusza volt, és kérdezi a nagyapámat, hogy honnan jött a bácsi, miután hosszan beszélgettek, tán Szabolcsból? Izraelből. Három perc múlva a Veres Péter valahogy nem ült mellette. Ez nagyapámnak nagyon rosszulesett. Ezt ő nekem mindig mint sérelmet mesélte el. Ő meglepődött ezen. Azért, mert gyönyörűen beszélt magyarul. Olyan gyönyörűen beszélt magyarul, és bajuszos volt, minden adottsága megvolt ahhoz, hogy Veres Péter őt szeresse. Egyetlenegy dolog hibádzott.

 

K. P. J.: Most megint a nagymamáról. Állandóan panaszkodik, sír, nagyjából abban a stílusban, ahogy te megidézted az ő nyelvét, hangját. Az egyik levélben van egy olyan, hogy akkor most küldök egy csomagot. Ez van benne, az van benne, erre vigyázzatok, arra vigyázzatok, panaszkodik, sír, ugyanakkor állandóan gondoskodik, és ez a két dolog egyszerre történik.

 

F. A.: Ez nagyon pontos, és az, hogy ezek a csomagok tényleg voltak, úgynevezett IKKA csomagok. Nem tudom, hogy neked ez a szó megvan-e. Az volt az egyetlen lehetőség, hogy dollárokat lehessen küldeni, és minden hónapban. (IKKA, teljes nevén IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció, olyan ajándék-, illetve segélyközvetítő intézmény volt a Magyar Népköztársaságban, amelynek segítségével a nyugati országokban élő magyarok rokonaiknak, barátaiknak ajándékcsomagot vagy pénzt küldhettek – szerk. megj.)

 

K. P. J.: Ezt forintban kapták meg, ha jól emlékszem.

 

F. A.: Persze, de el lehetett menni egy boltba különleges árucikkeket vásárolni. Másrészt minden hónapban jött a narancs. Az is érdekes dolog, hogy a szüleim végig Izrael-ellenesek voltak, apám újságíró volt, és őt küldték Szíriába, Egyiptomba, pária lett a magyar újságírók között, akik a cikkeikben mind eláztatták Izraelt, de a valóságban máshogy gondolkodtak. És nem értették, hogy lehet az, hogy Forgách Marcell azt írja és azt is gondolja. Mindegy, nem védem őt ebből a szempontból, mert tulajdonképpen rendkívül korlátolt volt világnézetileg, de ő nagyon erősen Izrael-ellenes, hülyeségeket írt, Kadhafinál volt, Husszeinnel találkozott mint újságíró, azokkal, akik aztán szépen végezték. Elég szűk látókörű volt világpolitikai dolgokban, miközben hihetetlen jó humora volt. Ha valakinek a humora belement a könyvbe, az az apámé.

 

K. P. J.: Még egy dolog. 1947 és 1976 között harminc évet ölel fel a könyv, ez a magyarság történelme szempontjából gazdag és sok tragédiát hordozó időszak. ’56, ’56-nak az előkészítése, Nagy Imre, ha jól emlékszem, alig négyszer jelenik meg. A nagymama törli. Kérdés: ki, a nagymama vagy az író?

 

F. A.: Az író, mert az sem helyes, ha minden olyan hézagtalanul benne van az egész történetben.

 

K. P. J.: Miért pont ez?

 

F. A.: Nem az volt a célom, hogy egy történelmi tablót nyújtsak. Nem rótták még föl ezt, te vagy az első, aki ezt mondod, de nehéz, nem mondom, hogy teljesen tudatos volt ez a döntés, de sok mindent beemeltem az anyagba, amivel a korszakot valamilyen módon ábrázolni lehet. Sok mindent, ami egyáltalán nincs a levelekben. Hruscsovról. Vagy arról az amerikai fekete nőről, aki a buszon nem állt fel, ezekről nincs szó a levelekben. Izgalmas eseménynek tartottam, és kapcsolható volt a nagyanyám világképéhez.

 

K. P. J.: Kádár is alig jelenik meg, vele is csínján bánsz.

 

F. A.: Ez nem korkritika, két nőnek, az anyámnak és az ő anyjának a viszonyáról szól. Helycsere van, egyik sem abban az országban él, ahol kéne. Az anyámnak ott kéne élni, mert abban született és abban nevelkedett.

 

K. P. J.: Hogy bennem miért merülhetett föl ennek a hiánya, erre csak most gondolok. Hruscsov viszont hangsúlyosan jelen van, pontosabban a desztalinizálás. A 20. Kongresszus. Baromira csalódik. Nem tudja elképzelni, hogy ez megtörténhetett, de mint olvasó el is várom, hogy a magyar eseményekben is csalódjon. Ő aggódik azért, ami ’56-ban történik, és reménykedik abban, hogy ebből valami jó, kedvező kilábalás lesz. Abban bízik, hogy a kommunisták maradnak. Csak ő nem ezekre a kommunistákra számít, hanem akik voltak.

 

F. A.: De nagymama mindig elfogadta, ami éppen van. Ebből a szempontból közkatona volt. Nagyon furcsa élmény volt, amikor ezeket olvastam, mert azért én olyan sokat nem politizáltam velük, kicsi voltam. Akkor sírtam a levél olvasásakor, amikor egyszer csak azt írja, hogy az András 3 és fél éves, és milyen szépen énekli azt a bizonyos népdalt. Olyan furcsa volt, mintha egy filmben látnám magamat a nagyanyám szemén keresztül háromévesen.

 

K. P. J.: Azt mondanám, hogy Gabi vagy. A nagymama fényessége, nagyon büszke rá, mikor kiderül, hogy irodalmi pályára készül.

 

F. A.: Van egy Gabi nevű figura, igen.

 

K. P. J.: 2007-ben jelent meg a könyv, anyaregényként emlegették. Ahogy utánanéztem, abszolút pozitív a fogadtatása, de nagyon nagy sajtó nincsen körülötte, szerintem ez egy tragikus dolog.

 

F. A.: Ez nem egy könnyen befogadható mű, a címe is furcsa, erről sok vita folyt, valamiért megragadt bennem, nem tudtam már mást elképzelni. Valóban visszatérő kifejezése volt a leveleinek. Itt úgy mondják, hogy zehuze, de héberül a h-t nem ejtik – ha valaki bármikor az életben használni akarná ezt a szót. Minden könyvnek megvan a maga sorsa. Egy könyv az megvárja, kivárja az elismerést, van az úgy, nem olyan fontos az.

 

K. P. J.: Bárhol nyilatkozol, nem fordul elő, hogy ne tedd szóvá, hogy igazából téged nem érdekel az olvasó. Azt mondod, nem azért írsz, hogy olvassanak, te azért írsz, mert ez öröm neked.

 

F. A.: Nem biztos, hogy ezt én így fogalmaztam. Idézned kéne, mert ez egy kicsit lapos. Keresd meg, hogy mi lehetett az.

 

K. P. J.: Egészen konkrétan azt mondod egy helyen, hogy szemlélődő, visszahúzódó alkat vagyok, legszívesebben saját örömömre művelem a prózát.

 

F. A.: De olvasóról nincs szó benne.

 

K. P. J.: De a saját örömömre, nem az olvasó örömére. Gondolom én.

 

F. A.: Nem, énnekem nagyon jó, ha visszajelez az olvasó. A Zehuzéval olyan volt, hogy sms-eket kaptam, hogy most utazok a villamoson, írta egy olvasó, itt és itt tartok, és nagyon félek, hogy mindjárt vége lesz a könyvnek. Ilyen olvasóim voltak, rengeteg, és ez mind nagyon jó. Most is kaptam Erdélyből valakitől, megkapta a könyvet, és retteg attól, hogy vége lesz. Az olyanoknak jó olvasmány, akik szeretnek úszni a Mississippiben. Ebbe bele kell merülni, és úszni benne.

 

K. P. J.: Nem azért írt, hogy olvassák. Ezt tőled idézik.

 

F. A.: Ez egyes szám harmadik személyben van, úgyhogy gyanús. Melyik cikk?

 

K. P. J.: Azt hiszem, az Irodalmi Jelen idézi. Egy interjú készült veled az újvidéki lapban a bemutató előtt. A váradi előadást is említed.

 

F. A.: Egy darabomat bemutatták az újvidéki főiskolán. Vizsgaelőadás volt. A Halni jó című darabomat, és akkor mondtam azt, igaz, ez így nem pontos, nem fontos az olvasó. Dehogynem fontos! A siker nem fontos számomra, hogy azonnal és hatalmas példányszámban. Nem azt mondom, hogy nem örülnék neki, csak bizonyos dolgokat nem vagyok hajlandó megtenni érte. Nagyon örülnék neki. Azért hazugság lenne.

 

K. P. J.: De mit nem teszel meg érte?

 

F. A.: Soha nem kezdeményezek a kiadónál. Mindig a kiadók keresnek meg. Ugyanez van a színházzal, a színházak keresnek.

 

K. P. J.: Azt is olvastam tőled, hogy megrendelésre dolgozol színházaknak.

 

F. A.: Hát ezt mondom. Általában színdarabot megrendelésre írtam. Mindegyiket. Kivéve ezt, amit Váradon csinálunk, azt magamtól írtam évekkel előbb, de István elolvasta, és ő ezt akarta. Ő keresett meg, nem arról volt szó, hogy felhívtam: István, nem rendezhetném meg a darabomat nálatok? Ugyanez vonatkozik a regényre, amíg Morcsányi nem keres meg, hogy mi van, hol tartasz, mit csinálsz, addig én nem megyek be hozzá, hogy Gézukám, itt van a zseniális művem, adjátok ki 15 ezer példányban. A másik, hogy nem csinálok reklámot neki. Most egy kicsit más a helyzet, pont ennek a beszélgetésnek a plakátját fölraktam a Facebookra, bűntudatom is van miatta. Ez lehet, hogy egy álszentség, képmutatás, de alkatilag nehezen tudom magam áttenni azon. Azt szeretném, és az volt az ars poeticám, hogy az írás égesse át a világot, és ne nekem kelljen ezért dolgozni. Ha elég jó, akkor át fogja égetni. Franz Kafka még egyetlen sort nem publikált, amikor valaki leírta a prágai irodalmi életről szóló cikkében, hogy világirodalmi nagyság Kafka. Pedig még nem jelent meg tőle egy szó sem. Igazából nem azzal függ össze, hány példányban jelenik meg valaki, hanem van-e minimum egy ember, aki benne meglátja azt, amit meg kell.

 

K. P. J.: Amikor Morcsányi azt mondja, András, van-e valamid, az nem megrendelés, csak érdeklődés? Úgy gondolom, amikor egy színház bejelentkezik, azt mondja, na, most kellene egy darab erről meg arról meg amarról, én így gondoltam, tehát az végül is valamilyen elvárásnak a teljesítése.

 

F. A.: Így van, de nem vállalnám, ha nem érdekelne. Fodor Tamásnak, a Stúdió K vezetőjének három darabot írtam így. Az elsőt, García Márquez könyve, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája alapján, aminek az lett a címe, hogy A szűz, a hulla, a püspök és a kések. Amikor az első találkozóra elmentem, mert fölhívott, egy másik García Márquez-könyvet vittem el, annyira nem figyeltem oda; szerencsére nem vettem elő, és ő mondta ki előbb, hogy ebből kéne, és egy csodálatos anyag volt. Ezért nem tudtam Amerikába utazni, nem kaptam vízumot. A bátyám meghívott, amikor ott volt Los Angelesben, be kellett menni a vízumért, hosszú sorok vannak, szigorúság van, és odaértem, nagyon fáradt voltam, karikásak voltak a szemeim, kérdezi a konzulnő: és láthattam magának valamilyen darabját a színházban? Annyira fáradt voltam, hogy tényleg elkezdtem gondolkodni azon, hogy láthatott-e. Ő nem erre gondolt, hanem hogy mennyire írok én színdarabot, és mondom, I don’t know, bocsánat, ezt most angolul kell elmondanom, … the Virgin, the Bishop, no, no, the Bishop. Elutasítva. Kiderült, az unokahúgom, aki amerikai állampolgár, bement az unokatestvéremhez, aki szintén amerikai állampolgár, és a főkonzul vagy a nagykövet maga fogadta őket. A szemébe nézett, azt mondta: két eset van, ha nem adunk vízumot; az egyik, hogy ha terrorista valaki, a másik, ha drogos. Gondolom, nem arra gondolt, hogy terrorista vagyok. És ez emiatt a darab miatt volt, mert sose tudtam megjegyezni, hogy melyik van elöl.

 

Na és nagyon jó előadás lett, utána Tamás megkért, hogy egy Danilo Kis-regényből, a Borisz Davidovics síremlékéből írjak darabot. Annak nem olyan vonzó a címe, azzal ment, hogy A görény dala, mert van egy görény a regényben, a harmadik pedig, mindig elfelejtem a nevét, ezeket sorba rendelte, de valóban ezt se csinálom, hogy én egy színházba bemegyek. A kulcs című darabom az egyik legsikeresebb művem, azzal nyertem egy nagyon komoly magyar díjat, volt a Szép anyanyelvünk pályázat, 10 millió forint volt az első díj. Annyira megrettent az akkori kormány, hogy ennyit nem lehet kiadni egy embernek, megosztották, én kaptam az első díjat, megosztva, csak ötmilliót kaptam, de hát ez is nagyon jó volt. Utána még kaptam három díjat erre a darabra, és akkor a húgom mondja: figyelj, ezt csak egy ember rendezheti meg, az Ascher; jó, de én nem adom oda neki. De oda kell adni neki. De én nem adom. Jó, akkor odaadom én. Mondtam, rád bízom. Odaadta Aschernek, csak a címlapot vette le, az Ascher két hónapig ült rajta, nagyon nehezen olvas. Aztán fölhívta a húgomat, találkozzunk a Centrálban. Találkoztak a Centrálban. Nem tudtam, hogy te ilyen jól írsz. Hogy megadtad a bátyáidnak. És akkor mondta Zsuzsi: én azt nem mondtam, hogy én írtam. És Ascher, akit 30 éve ismerek, és dolgoztam is már vele együtt, leesett a székről, hogy egy ilyen jó darabot, bocsánat, egy ilyen használható művet írtam, és be is mutatta, és nagyon jó előadás lett. De akkor se én adtam neki oda.

 

K. P. J.: Húsz vagy harminc éven keresztül kortárs magyar szerzőt nem rendezett Ascher.

 

F. A.: Így van, nagyon ritkán rendez.

 

K. P. J.: Maradjunk annál, ami a te személyiségedet nagyon jól jellemzi, és én vélek felfedezni ellentmondásokat is, ami nem kritika. A te személyiségedet bontogassuk ki, ha te ebben továbbra is partner vagy. Írod valahol vagy nyilatkozod, nem tudom pontosan: igazából úgy is lehet színikritikát írni – színészek, figyeljenek, látom, hogy vannak –, hogy nem nézem meg az előadást. Te mondtad?

 

F. A.: Ezt én mondtam, de értened kell, a Jelenkor című lap felkért arra, hogy írjak az egész évadról. És akkor megmondtam nekik, kevés előadást láttam, de bebizonyítom nekik feketén-fehéren, amikor válogattam a POSZT-ra 2000-ben, akkor megmondtam, hogy jövőre úgy fogok válogatni, ha akarjátok, hogy ideadjátok nekem az egész évi műsortervet szeptemberben, és én kiválasztom azt a 14 darabot, amit hoznak a POSZT-ra. Szeptemberben kiválasztom. És az átfedésben lesz azzal, amit végül kiválasztok. Jó, amikor az ember színházban dolgozik, összerakja azoknak az előadásoknak a képét is, amiket nem látott. Tudományosan bebizonyítottam, mert ebben a tanulmányban egy csomó előadásról írok kritikát, amiket nem láttam, de olvastam róla kritikát, láttam egy fényképet, egy kolléga mondta, hogy milyen szar, vagy azt mondta, hogy milyen zseniális, és az ember tudja, ilyenkor kialakul egy kép, és általában így is van ez, a színészek és a rendezők nem érnek rá színházba járni, de komplett, érett, végső véleményük van az összes többi színházi előadásról. A Jelenkorban megjelent. Nem komoly lap?