Szeretem, ha mutathatok új képet, új világot

Olvastam verseidet, novelláidat, de köteted még nem került a kezembe. Szerencsémre volt időm utána nézni az interneten a dolgaidnak és megtaláltam a blogodat. Ízlelgettem, nézegettem. Rájöttem és gondolom nem túlzás, hogy nagyon érzékeny ember vagy… Igaz?

Túl, túl érzékeny vagyok…

A génjeidben hordoztad, vagy életed során gyűjtötted be? Hiszen négyéves korodban, amikor az édesapádat bebörtönözték sikkasztás vádjával, téged testvéreiddel együtt nevelőintézetbe helyeztek, majd tőlük elszakítva olyan nevelőszülőkhöz kerültél hat éves korodig, akik kegyetlenül bántak veled…

Csiszolódik az ember, nem mindig jó értelemben. Elég sűrű életem volt, s ha erre reflektálok, akkor automatikusan az érzékenységemet fokozza, ami már örökségként sem volt túl alacsony. Most ott tartok, hogy szívesen megszabadulnék tőle. Minden bajom forrása, hogy túl érzékeny vagyok. És emellett még van egy jó adag fantáziám is. Azt mondják, egy írónak jót tesz, de a magánéletének nem. Szenvedésként élem meg ezt az érzékenységet. Persze, „jól fog” az írásnál…

Épp akartam kérdezni: nem írod ki magadból?

De, de mást sem írok. Az írás és a szex, ez az, ami képes valamelyest ellensúlyozni. A versírásnál kifejezetten jót tesz, a prózánál már vissza kell belőle fogni, hogy legyen egy belső nyugalom. Elbeszéléseket írtam, regényt eddig nem sikerült, pont az érzékenységem miatt. A próza időigényesebb. Annyi idő alatt, míg egy elbeszélést megírok, azalatt megírok akár ötven verset is. Másfajta rezgést is jelent, gyorsabb életet.

Könnyebben rápendülsz a versírásra, hamar jön és akkor neki is látsz, vagy forgatod magadban egy ideig?

Valahogy úgy állítottam be a gondolkodásomat, hogy metaforikus legyen. Úgyhogy nem sok mindent kell változtatnom, ha valamiről verset akarok írni, eleve versként merül fel a gondolataimban. Úgy vélem, a versírás a nehezebb, kisebb a tehetségem hozzá, mint a prózához. A próza könnyebben árad belőlem, egy szöveget általában metonímikusan, könnyebben felépítek, mint egy verset. Gyerekkori vágyam, hatéves korom óta, hogy költő legyek, az efféle gondolkodás nálam, mint egy paradigmarendszer működik. Azért használom ezt a szót, mert én elsősorban a matematikához értek. Bármilyen diszciplínáról van szó, a matematika felől közelítem meg, mert ahhoz van tehetségem. Úgy emlékszem, Neumann János játékelmélete volt az, amely arra ösztökélt, hogy ne csak ezt vagy azt a nyelvet tanuljam meg, hanem az összes lehetségest. Ilyen nyelviségként, nyelvi problémaként jelenik meg a versírás is. Mivel egy másik kultúrából jövök, a cigányság kultúrájából, kellett találnom egy érvényes hangot, amelyen meg tudom fogalmazni mindazt, ami engem érdekel. És így született meg a József Attila-i hang – azóta is szememre vetett, vagy dicséretként elkönyvelt – „palimpszesztálása”. De ez a fajta „levakarás-újraírás” sok nehézséget okoz, történetet mesélni, prózát írni nem olyan nehéz.

Negyven-ötven versedet sikerült elolvasnom, úgy vélem, hogy van ezekben a „nehezen megszületett versekben” egy jó értelemben vett könnyedség. Ezt nem szokták a szemedre vetni? Hogy a legfájdalmasabb dolgok megfogalmazásában, a formai megoldásokban, a műfaji lehetőségek kijátszásában nem érezhető semmiféle műviség?…

Fontosnak tartottam magamnak, hogy ilyen természetes, könnyed hangot üssek meg, abban lehessen felfedezni egy másfajta súlyt. A verset önmagában egy játékos formának tartom, olyan rendezett szövegnek, amelyben benne van a hiba poétikája is, ami számomra fontos, tudatos elem.

Nemrégiben az egyik beszélgető társam is azt vallotta, hogy a hiba, mint poétikai eszköz nagyon fontos a számára.

Én is így gondolom, Petri Györgytől tanultam meg, amikor 18 éves koromban megmutattam neki a verseimet. Akkor azt mondta: ezek a versek jók, bármelyik lap lehozhatná őket, egy baj van velük, hogy nincs bennük jó helyen elhelyezve a hiba. Értetlenül hallgattam, aztán megtanultam, hogy miről beszél.

Említetted, hogy regényt szeretnél írni, de ez még nem jött össze. Az első könyved, a Cigányidők, amely huszonkét éves korodban jelent meg, az nem regény?

Az két kisregény, annak is nagy jóindulattal mondható. A címadó írás inkább egy lírai elbeszélés, ráadásul egy magánmítoszt teremtő vallomás, a másik, a Forrás. Abban ellensúlyozom azt az önéletrajziságot, amelyik a Cigányidőkben majdnem dokumentumszerű, ott a fikciót tartom fontosnak. Ki akartam próbálni azt is, mennyire tudok egy ugyanilyen terjedelmű szöveget fiktív szereplőkkel, fiktív történettel elintézni, ismerkedni a próza szövedékével, koherenssé tenni a szövetét.

Gyerekkorodnak volt egy szomorú ideje, amikor két évig elszakítottak a családodtól. Az a periódus, meg az utána következő, amikor visszakerültél, a tágabb környezeted mennyire determinálta azt, amivé lettél?

Determináltság biztos, hogy volt. De kontraproduktív. Senki nem akarta, hogy költő legyek vagy író, mert egyfajta leleplezésnek érezték. Vagy önmagam leleplezésének, mivel alanyinak mondott költészetet művelek – bár erről azért vitatkoznék, ha önmagamat kellene definiálni. A prózánál vannak olyan motívumok – hiszen semmi sem fikció teljesen –, amikre ráismernek az emberek, ja, hogy ez az XY történetéből van, hogy ez az XY karaktere. Egy cigány család, ha asszimilálódni akar, ezeket az egyediségeket valahogy rejteni igyekszik, megpróbál olyan lenni, mint a többiek.

Ez a fajta szemérmesség gátat képez?

Nagy gátat, nagy gátat. Apám kifejezetten megtiltotta, hogy verset írjak, aztán halála előtt anyám is. Apám a Cigányidőket be akarta zúzatni, mondván, hogy az ő személyiségi jogait sérti. Nem tudom eldönteni, de van benne annyi fikció, hogy úgy érezzem: létjogosult ez a könyv. Tehát nem arról van szó, hogy kiszolgáltattam egy családot, hogy leírtam volna apám, a magam vagy a környezetemben élők életét, hanem bizonyos mértékben absztraháltam, valamilyen koherencia érdekében módosítottam rajtuk.

2004-ben naplót írtál. Nagyon érdekes volt, abbahagytad?

Azt csak azért írtam, mert a Litera felkért rá. Ettől eddig tartott. Valahogy úgy érzem, mintha a pincébe gyűjteném össze a használhatatlan tárgyakat, és tele lesz rengeteg kis kütyüvel, meg mütyürrel, alig tud tőlük mozogni az ember. Ha egy naplót elém tennének azzal, hogy én húsz évvel ezelőtt ezt írtam, megőrülnék tőle. Nem az analízis érdekel, hanem szintetizálni szeretnék, és abban mindig van egy kis felejtés. A dolgok időben elvesztik a körvonalaikat, viszont ahogy egy család is működik: van egy férfi, van egy nő, születik egy gyerek, meghal a férfi, meghal a nő, a gyerek is rögtön meghal, s aztán mindenki újraszületik. Tehát van egy hármas egység, ettől erősebb a család. S ha ez nem így történik, akkor az apa nincs otthon, az anya nem látja jól el a gyereket, a gyerek zavart lesz. A szövegnél ugyanígy van. A tapasztalatokat, az intenciókat szintetizálni kell, a szintézisben látom a legmagasabb művészi tevékenységet. A legtöbb -izmus, a posztmodern önmagában nem érdekel. Az eszközeik érdekelnek, hogy mi, hogyan hat, vagy a szellemiségük, az is, hogy mi a futurizmus vagy a dadaizmus szellemisége, s azt fel is használom a szövegeimben. De színtisztán valamilyen -istává válni nem tudnék, mert ellene megy a szintézisnek.

Prózáidban – már amennyit sikerült elolvasnom belőlük – lépten-nyomon jelen van egy sajátos, rád jellemző képiség.

Azt is fontosnak tartom. Itt van az Apáimnak, fiaimnak című kötetem, nagyon szigorúan komponált. Ezt sokan fel is ismerték, magát a kompozíció szerkezetét nem, szerencsére nem kell arról tudni mindenkinek. Az úgy van felépítve, mint egy vers. Rövid írásokból áll össze, a címek is fontosak, az írások hossza is, csak a komponálás titkát nem osztottam meg senkivel, még a szerkesztőmmel sem. A képiséget azért is fontosnak tartom, mert távol szeretnék maradni attól, hogy egy unalmas szöveget adjak az olvasó kezébe, mert a pusztán gondolatiságra épülő szöveg előbb-utóbb unalmassá válik. Gondolkodni én is tudok, de szeretem, hogyha mutathatok egy új képet, egy új világot. Vannak a prózában olyan lírai elemek, amelyeket hol elrejtek, hol nem, de azt szolgálják, hogy egyfajta kép megjelenjen. A legtöbb elbeszélésem megírásakor látom, hogy mi történik.

A prózának van egyfajta teherbírása. Megvan-e benned az az önkontroll, hogy mindazok az eszközök, amelyekről eddig szó esett, a metaforikus jelleg, a képiség, a zeneiség ne dominálja a szöveget?

Megvan, de nem biztos, hogy mindig akarom. Vannak olyan próbálkozásaim, amelyek túlterhelik a szöveget ezzel-azzal, vagy éppenséggel kihagynak belőlük valamit. Lehet, hogy a jelképek mögött van egy rejtett üzenet. Lehet, hogy az olvasók prózaolvasói habitussal nem azt várják, amit egy versben, de szeretem ilyesmivel ellátni őket.