Kupcsulik Ágnes
Fejemben férfi. Traian Ștef: Hölgy rózsaszínben
Még nem volt tulajdonomban Traian Ştef Hölgy rózsaszínben című kötete, amely magyar nyelven Kinde Annamária fordításában 2009-ben jelent meg. Egy társaságban vehettem először kézbe, beleolvastam, és azonnal összecsaptam. Nem a vidám sereghez illő érzéseket csalt elő.
Később, ajándékba kapott példányommal menedéket keresve, beléptem a világba.
Traian Ştef 1954-ben született román költő, író, szerkesztő, tagja volt az Echinox és a Provincia alkotói körének. 1990 óta a Familia folyóirat szerkesztője, 2006-tól 2009-ig a Bihar Megyei Könyvtár igazgatója, jelenleg a nagyváradi Familia folyóirat főszerkesztő-helyettese. Több vers- és esszékötet szerzője. Skatulyáján szereplő veretes címkéket, hogy „a nyolcvanas nemzedék sereghajtója”, vagy „megkésett nyolcvanas”, eldobom. Csak ez a világ érdekel most.
A borító a kapu. Nem nyitok be hirtelen, előbb körbejárom. A kemény fedél azt ígéri, felbecsülhetetlen értékeket őriz. Balázs Béla borítótervében a háttér fehér, ami tökéletességet fejez ki. Fényt, ártatlanságot, egyszerűséget, biztonságot, tisztaságot, hűséget ígér. A szerző feketével szedett nevéről erőre, eleganciára asszociálok, bár a fekete a bánat szimbóluma is. A cím természetben igen ritkán előforduló romantikus bíbor rózsaszínje titokzatosságról, mágiáról árulkodik. Darvay Tünde kifejező grafikája is figyelmeztet a halál, a gonosz, a rejtély jelenlétére. Félelmet kelt, mert félünk az ismeretlentől, ugyanakkor vonz aprólékossága, mint kovácsoltvas kapu míves cirádái.
A nyitó, Agyamban asszony című versnél kétesélyesre veszem a hölgy kilétét: vagy a szerelem, vagy a halál. Halál rózsaszínben? A kérdés megválaszolása miatt haladok tovább, ám az úton elfeledem a célt.
Az első vers első szakasza foglalkoztat még a tizenkettedik oldalnál is. Leginkább egyetlen szó. Nem, nem mehetek tovább. Vissza kell lapoznom.
„sétálunk szikomorfák között”
Az első ámulat. Eltűnődöm, a szikomorfa hangalakja a költő varázslatos anyanyelvén, románul is ilyen szívet dobogtató? Aztán Hathor egyiptomi isten alakja, a déli szikomorfa úrnője villan be, és máris Indiában vagyok, hiszen Buddha egy fa alatt világosodott meg, és ez a fa a szent fügefa. Érdekessége, hogy az a fajtája őserdei óriásfákon kezdi életét, majd megfojtja a gazdanövényt, és önállóan kezd élni. A legenda szerint e fa alatt pihent meg Szűz Mária a Szent Család egyiptomi tartózkodásának idején. Örök életet szimbolizáló tulajdonsága miatt Egyiptomban szikomorfából készítették a múmiakoporsókat. Már ez az egyetlen szó is képzettársítások áradatát indítja el.
A sík, ahol a hölgy létezik, a szellem- és az álomvilág. A szikomorfa nem csak jelképe ennek a sajátos mitológiának, hanem találkahely is: „sétálunk szikomorfák között”, „Szikomorfák tövén várlak mezítláb”, „Szikomorfák alatt várakozik”.
Hamar körvonalazódik, hogy a szerelem és a halál metaforája a különös asszony.
„kortalan asszony”, „Vérszínű csepp / fénylik az asszony ajkán” „Hát létezik mondom magamnak és / Fölébredek szerelmesen”
A felismerés nem nyugtat meg, csak még több kérdést vet föl: halál(os)szerelem, szerelemhalál, szerelmesnek lenni a halálba, halálvágy? és a legfőbb kérdést: milyen hiány hívta elő, teremtette ezt az alakot? A kötet negyvenhét versének több mint felében szerepel, de végig jelen van, azokban is, amelyek más témát vetnek fel.
Formailag a versek kivétel nélkül szabad versek. Tetszik, ahogy a Jánossal lemondok a szonettről című versben kigúnyolja a merev formát: „a szonettek szerzői miként tudják / Vargákként nyújtani a szót mint fehéret a csontra”, és csak megemlítem, hogy János később kantilénát énekel, ahonnan már csak egy ugrás a szonett. Ştefnek azonban nincs szüksége mankókra, ő szabad. Biztonsággal választja ki a legmegfelelőbb szavakat, a rendelkezésére álló, nyelvét alkotó összes többi szóból, és mindenkor tökéletes, teljes egészt kapunk. Tény, hogy különösen, nem logikai blokkok szerint tördeli a sorokat, így visz el, ezekkel az áttűnésekkel szellem- és álomvilágába. Szembeszökő, mennyire nem bánik csínján a vér szóval. Megszámolható, hogy legalább hússzor szerepel, ami nagy merészségre vall, hiszen a magyar irodalomban ezt mi az utolsó váteszünktől, Zalán Tibortól fogadtuk még el, aztán ciki lett hozzáérni. Ám Ştef azok közé tartozik, akiknek szabad. Hol elegánsan és gyöngéden emeli a szövegbe: „Vérszínű csepp / fénylik az asszony ajkán”, hol magától értetődően, köznapin: „Vágnám le tyúkját / S az alvadó vérben / A jövő titkait silabizálom”, hol egy patológus precizitásával: „a szívét elkerülő vérrel teli / gyomrát”, „Ott vagy a véremben / ott vagy a velőmben / Ott vagy a bőrömben”, vagy csak, akár egy festő, színnel utal rá, így találkozhatunk a vérrel lépten-nyomon csipkebogyó, veresgyűrűsom, veres bélű körte, sűrű bor, rubin váza (ez utóbbi közvetlenül a magyar csizma mellett) alakjában.
Szeret bevonni ismert költőket, átültetett félmondataikkal, gyakran áthallásokkal, ilyen módon varázsütésre egy egész vers hangulatával önti le saját versét. Többek között felismerhető Mihai Eminescu szó szerint: „Ó jössz-e már”, Pilinszky áthallással: „szikrázik a kéz mely a könyvet becsukja” és József Attila: „keményen vájja belém körmeit a keselyű”.
A szerző további írásai
