Kupcsulik Ágnes
Fejemben férfi. Traian Ștef: Hölgy rózsaszínben
Az agyában szikrázó nő „Vörös haját szél sodorta hulló falevelekből / Kecses nyakát szívecskés láncocskákkal / – itt édes, annyira, hogy már geil – Rubingyűrűkkel díszes ujjakat / Fehér Vénusz-kezét”, „banális portréját” megfestette a költő, ám ez a csábító asszony korántsem veszélytelen. Megmutatkozik igazi valójában is, „sárga fogakkal ősz sörénnyel”, hüllő ajaka van, és – most keserűt kapunk – fekete miazmás lehelete. Láthatjuk, ahogyan sorjában, a születés ellentettjeként „visszaszüli” a világot:
„S hogy szoknyáján / Pucéran billegő tekebábuk / Csusszannak majd alá / Bölcsőbe kék halál / Csacsogó facsigák csikorgó taligák / Kürtszó s az óratoronyból / A hájas strázsa”
Néha, mikor azt hisszük, nincs ott, nézzünk csak körül, nem nyílik-e ott egy kakasmandikó1?
A költő meg ebbe a szörnybe szerelmes, akkor is, ha tudja, „vérébe epét keverni vágyó” a „végzet asszonya”, és szerelme nem is viszonzatlan, hiszen láttuk már a hölgyet várakozni a szikomorfák alatt. Vágyik átjutni a hús-vér világba: „Én élni akarok / Adjatok hát nekem / Szívet májat tüdőt és agyvelőt”.
Mindketten vágyakoznak tehát, mégsem lépnek át a másik világba, legalábbis míg el nem jön a „kedvező pillanat”. Ez sarkalatos, hiszen van egy azonosság a két ellentétes világ, létforma között: a becsület. Mindkét fél betartja a játékszabályokat, bár folyton kísértik, súrolják a határt, hol évődve, kedves-szerelmesen: „Mondom… / Át ne zuhanj / Szellemvilágodból a valóságba”, „Te csúfot űzöl belőlem / Mondja / Tán nem is akarod / Megérni a végét a költeménynek” vagy „Jöjj játsszunk szeretősdit”, hol kétségbeesve: „Én élni akarok”.
Közeledem a legfőbb kérdés megválaszolásához, ti.: minek a hiánya teremtette ezt az alakot?
„Félek az agyamtól / Ahogy felejt s mint aprópénzt az ujjaim közül / majd úgy veszítem el a szavakat”, „A szavaktól is félek”, „Beszélj hozzá az éles levegőben / Hogy szavad is jusson oda át / Mert szappanbuborék / Por és hamu ez a világ”, „Szavad talán / Megteszi az utat oda-vissza”
A hiány, ami teremtette, a világban növekvő üresség. Félelem az értékek elvesztésétől. A sokat emlegetett hölgy a szerelem, a halál, és a múzsa. Ez a háromság (és itt most nem célzok semmire, de tényleg) képes csak a megmentésére. Bármit is megmentenünk csak halálunk tudatában vagyunk képesek. A művészet pedig, így a költészet is, mi más, mint az elmúlás elleni küzdelem? A halál a legfőbb múzsa, a költő a szavak szerelmese. A halál is, a művészet is megmentendő érték: „Csak a kép csak a könyv / Szoktatja még az embert a halálhoz”. Nem titkolhatom, végig a fülembe duruzsolt Nagy László: ki viszi át fogában tartva?
„ha összegyűjteném a szavakat agyam hölgyének ajakáról”, „jobbik részünk ott áll a halálban / Mint álomban szépasszony” Csak amit a „Rémséges Múzsa” szerelme ad, az mentődik át és marad meg itt. Ez ellentmondásosnak tűnik, de csak ebben a poláris világban.
Újra és újra olvasom. Sodor dinamikája, amit a vágy tart fenn, felfrissít a meg-megcsillanó humor, és az erotika. Mindig találok valami új meglepetést, például amikor egyik versben Tóth Krisztinára2 ismerek.
Megvesztegetett Traian, holt szavakkal vesztegetett meg. Mert mit mondhat egy többgenerációs városinak, aki még sosem látott parasztházat belülről, vagy annak, aki már járt falumúzeumban, a „Padoljam le a tisztaszobát” sor, és mit mond nekem, aki élt ilyen házban? Olvasás közben azonnal megcsap a nyári hőségből a házba lépve a vályogfalak hűvöse. Tudom, hogy húsvétra frissen meszelték. (Tessék, még egy elveszett érték.) A szófelejtő versben nenémre ismerek, aki nem anyám, nem nővérem, mégis a fia vagyok, mert tőle kaptam a szavakat. A nenémtől, aki vénlány volt és gyermekeként szeretett. Számtalanszor kapom rajta magam, hogy az ő szavait használom, belőle táplálkozom.
Mivel azzal a fogyatékkal (is) élek, hogy nem beszélem a román nyelvet, nem marad más hátra, mint bízni Kinde Annamáriában, aki románból magyarba ültette. Tudom, hogy ő mindkét nyelvet mesterfokon birtokolja, műveli, bizonyítja ezt több kimagasló színvonalú, önálló verseskötete is. A bizalomhoz azonban több kell, és ez az a pont, ahol hálás vagyok, hogy épp ő fordította le. Ha megtűri ez a papír, ő a kötet médiuma. Megdöbbentő empátiával és alázattal nyúl a versekhez, oldja fel saját magában, és szüli újra a nő a férfit, végig szemérmesen a háttérben maradva. Erről Kinde költészete és személyes találkozásunk győzött meg. Szóval nyugodtan mászom a kötélen, ha Annamari biztosít.
Sokadik olvasatkor a szerzőben már a matematikust tisztelem, mert felfedezem, hogy a kötet egy fraktál3.
Szeretnék kívülről szemlélődni, de hogyan lehetséges ez, fejemben férfival? Persze Traian ezt előre tudta. Lelepleződünk a Vers hátsó borítóra soraiban:
„Nézz magadra
Benne vagy a versben
Én kívül vagyok”
(és nem hagy magamra, segít nekem, mentőövnek küldi tekintetét:)
„Hát nézz reám”
Jegyzetek
1. Kakasmandikó: növ., piros tavaszika (veres kankós Benkőnél, piroska Földnél, nyakagyar Diósz.), az Erythronium L. népies neve Erdélyben. Tulipántermetű, apró hagymás növény. Virága bókol. Leplei harang alakúak, hosszúkás-lándzsásak, 2,5–4 cm hosszúak, lekerekített csúcsúak, élénk bíborpirosak vagy rózsaszínűek. A kinyílás kezdetén előrenéznek, majd később hátrahajlanak és így láthatóvá válik a fehér foltos torok és a virágból kiálló kékes porzók a bibével. Termése háromélű, sokmagvú tok. Gumója a tatárok szerelmi varázsszere volt.
2. Tóth Krisztina: magyar költő, író, műfordító.
3. Fraktálok: „önhasonló”, végtelenül komplex matematikai alakzatok, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető (tehát matematikai eszközökkel leírható) ismétlődés tapasztalható. Az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész.
A szerző további írásai
2 / 2