Rus Fodor Dóra
Nők között utazó Ady
Nemek és terek
Dolgozatomban arra keresek választ, hogy Ady életének két meghatározó nőalakjához, Lédához és Csinszkához írt verseiben hogyan jelentkezik a nemiség és a térhasználat kapcsolata, menynyiben felelnek meg az ábrázolt nő-férfi viszonyok, a megjelenített női és férfi szerepkörök a kulturálisan-társadalmilag kódolt sztereotípiáknak, miben hasonlít és miben tér el ebből a szempontból a Léda asszony zsoltárai ciklus (a versek 1903 és 1905 között születtek) és a Vallomás a szerelemről Csinszka-versek (1914 és 1918 között keletkeztek) szövege.
Kognitív szemantikai szempontból fontossá válik annak megfigyelése, hogy a szerelem, a nőiség és a maszkulinitás kategóriáit megjelenítő fogalmi metaforák mennyire felelnek meg azoknak a kulturális-társadalmi sztereotípiáknak, miszerint a férfihoz a dinamizmus, a mozgás, az „úton-levés”, a nőhöz pedig a stabilitás, helyhez kötöttség értékkategóriái társulnak. Célom tehát megvizsgálni, hogy e két, a szakirodalomban általában nagyon eltérőként – „Ez a szerelem nem a hím és a nőstény folytonos, gyötrő szerelmi párharca…” (a Csinszka-szerelemről állapítják meg ezt, összehasonlítva a Léda-kapcsolattal) (Belia 1983, 36) – bemutatott szerelem mennyire eltérő a szövegekben ábrázolt férfi-nő viszony és térhasználat kapcsolódásában.
A kognitív szemantika szemléletében a metafora nem kizárólagosan nyelvi jelenség, nem a művészi szövegek és ezek megalkotóinak kiváltsága, hanem elsősorban a fogalmak jellemző tulajdonsága, áthatja az emberi gondolkodást és legfőbb funkciója, hogy segítse bizonyos fogalmak megértését, így tehát a hétköznapi nyelvhasználat szerves része, a legkisebb erőfeszítés nélkül használjuk, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. E felfogás szerint a költészetben jelentkező metaforák is fogalmi metaforák, azonban a költő továbbfejlesztheti, egyedivé és újszerűvé teheti ezeket a használt metaforikus nyelvi kifejezések, a kiterjesztés, kidolgozás, komponálás által. E megközelítés szerint a metaforikus nyelv és gondolkodás az ember alapvető testi (szenzomotoros) tapasztalataiból adódik, a metafora meghatározó szerepet játszik az emberi gondolkodásban és megértésben, a társadalmi, kulturális és pszichológiai valóságunk megalkotásában is. Jelentésének megfejtése által próbáljuk megérteni, kik is vagyunk valójában és milyen világban élünk (Kövecses 2005, 16–17).
A lokális stabilitástól a határtalan univerzalitásig – a biológiai evolucionizmustól a feminista kritikáig
A nemi szerepek biológiai determináltságát hangsúlyozó, hagyományos evolúciós diskurzus kiemeli a térbeli tájékozódás képességének eltérését a két nem között a férfiak előnyére. Érvelésük arra épül, hogy a szálláshelyétől messze elkalandozó, vadászó, az irányított agressziót értéknek tekintő férfiakból és a szálláshely közelében gyűjtögető, gyerekeikről gondoskodó nőkből álló populáció számára evolúciós előnyt jelentett a térben jól tájékozódó, viszonylag hosszabb távra kalkuláló férfiak és a mikromanipulációban és kommunikációban jó eredményeket elérő nők kiválogatódása (Mester 2001, 223).
Ezek a térbeli tájékozódási és észlelési oppozíciók kivetítődnek a különböző mitológiákban reprezentált biológiai és társadalmi kategóriákra. Ebben a megközelítésben a nemi szerepek a térhasználat perspektívájából élesen elkülönülnek. A nőalakokhoz (l. például a görög mitológiában Hérát, a házasság intézményének megalapítóját, Hesztiát, a házi tűzhely őrzőjét, Pénelopét, a férjét hűségben hazaváró feleségtípust) mindig kötődik valamiképpen az otthon képe, hatalmuk, ha van, térben pontosan körülhatárolt lokális hatókör, e hatókörön belül sokszor fölényben vannak férfi-párjukkal szemben. A vándorlást fölvállaló, hatókörén kívül került női figura tragédiára ítéltetett. A férfialakok (l. például Zeuszt, a kóborló, de mindig hazatérő férjet, a mindig úton levő, közvetítő istent, Hermészt, a széles térben mozgó, bolyongó Odüsszeuszt) térhez való viszonya bonyolultabb, noha hatókörük tértől többnyire független, mégis van valamilyen kitüntetett hely, viszonyítási pont életükben, amelyet általában a velük kapcsolatban álló nőalakok jelölnek ki. A mitológiai hagyomány ez irányú, eléggé tendenciózus értelmezéséből azonban kimarad Diana, a kóborló istennő, vagy például Ariadné alakja, aki éppen a hős térbeli tájékozódását segíti (Mester 2001, 228).
A mitikus toposzok értelmezésével a freudi pszichoanalízis is élt. Carl Gustav Jung mélylélektana pedig nagymértékben kiaknázta ezeket, hiszen diskurzusának központi elemeit, az archetípusokat elsősorban közismert mítoszokból általánosított, egyéntől és jórészt kultúrától független valóságoknak gondolta. Jung (1993) a nő férfiban élő lélekképe, az anima és a férfi nőben élő lélekképe, az animus tárgyalásakor nem tér ki külön térbeli viszonyokra, azonban a nőnek, illetve férfinak tulajdonított gondolkodási szerkezet többnyire térbeli metaforákban jelenik meg, és sajátos, nemek szerinti eltérő térkezelési technikát implikál. A nőalakokhoz a jól határolt lokális stabilitás és a konkrétság, míg a férfialakokhoz a határtalan univerzalitás és térbeli dinamizmus társul (Mester 2001, 229–231).
A szerző további írásai
