Bíró Gyula
Csak egy mosoly…
A pódium hirtelen elsötétül. Egyetlen fénykör pásztázza a színpadot. A közönség izgatott feszültségben várja a következő műsorszámot. Csend van. Lassú és morajló csend. Az arcok. Az arcok fontosak. Kipirosodva várják a következőt. A kedvencet. A mindent feledtetőt. Az örömforrást. Az örömöt. Az öröm fontos. Lesznek még ilyenek.
A függöny felgördül… Piros orr.
*
Csak egy mosolyt szerettem volna. Valamit, ami örömként fut át az arcon. Fontosnak érezni magam. Kettőnk. Egyet. Egy mosolyt. Egyet. Voltak az életemben nevek. Jelentéssel bíró nevek. Fájdalmat, magányt, reményt, örömet, kegyelmet takaró nevek. Beatrixek a boldogságot hozták, Blankák a fényt és tisztaságot, Íriszek a szivárvány színeit, Sztellák a csillagokat, Nárciszok virágos mezőket, Noémik a gyönyörűséget, Telmák a biztonságot, Terézek a forróságot, Csinszkák Adyt, Szilviák Balogh Gyula-köteteket.
Dr. B. a nevek bűvöletében élt. Lelkesen kutatta a nevek jelentését. Stációként élte meg minden nőnek a nevét, akivel viszonya volt. A nevek stációja – gondolta… Gyakran előfordult, hogy sorsának személyes alakítása okán szándékosan olyan nevű nőt választott, aki nevének jelentése nem volt más, mint a számára legelfogadhatóbb következő önbeteljesítő és önigazoló jóslat. Fokozatosság.
A nőt a Margitsziget egyik elhagyatott szegletében tette magáévá. Az aktus befejeztével a nő valami olyasmit mormolt, nem tisztán kivehetően, hogy „ez is valami volt”. Dr. B. nem kérdezett vissza. Nem igazán jó az ilyen megjegyzéseket feszegetni. Egynek lenni a sok közül. És abból is a „lightosabb” változat. Már lényegtelen. A lány egyébként is hivatásos. Szerintem. A mosolyáért fizettem. Szociális mosoly. Együtt érző. Önmegnyugtató paskolása a léleknek. Tízezerért. Tízezerért nyugszik meg a test. Mennyit kér a lélek? – gondolta. Mosolyt akartam…
*
A pszichológia tanszék szemináriumain mindig telt ház van. Mindenki ott van az évfolyamról. Különben nincs index. Se jobbra, se balra. Aláírás. Dr. Gy. előadásaira nem azért jártak. Egyszerűen szerették. Amit mond. És ír. Munkáit kínaira is fordították. Főleg Az állati és női kommunikáció eltérései című kutatási beszámolóját. Érdekes módon a nők is szerették. A kínai fordítást.1 A magyar nyelvűt nem értették. Érezték… dr. Gy.-t.
A tanszék mellett magánpraxist is fenntartott. A belvárosban. A belvárosban több az identitásválság. – mondogatta. Így is lehetett. Rumra futotta. A praxisból. Az egyetem alatt kommerszet ivott, majd harminctól kubait, harminckettőtől Puerto Ricó-it meg jamaicait. Sokat. Harminchárom évesen csak vizet. Szóltak neki. Egészen gyöngéden. Mindig szólnak. Nem mindig gyöngéden. Netovább…
Az egyetem alatt fehér színű huszonöt éves Trabantja volt, majd harminctól húszéves sárga színű Ladája, harminckettőtől új Passat. Harminchárom évesen csak bicikli. Szóltak neki. Egészen gyöngéden. Mindig szólnak. Nem mindig gyöngéden. Netovább…
A fokozatosság híve – jegyezték meg róla.
A felesége is az egyetemen tanított. A szeretője is. Az egyetemen. A büfében… Az most divatos. Diplomával a büfében. Már akkor tudta, hogy „jó a nőnél”, amikor a tanára volt. Feleség százhetvenes IQ-val, szerető százhetvenes mellbőséggel2. A fokozatosság… Fontos.
*
A városba cirkusz érkezett. A várost elárasztották a plakátok. A bohóc örömtelt arca hirdette, hogy különleges és szenzációs valami van kilátásban. Valami mindig kilátásban van.
*
„Végső soron jó az a cselekedet, amely az ön- és fajfenntartás szempontjából az életet szolgálja” – hangzott az előadó hangszóróiból. Dr. Gy. előadásán a szokott telt ház. „A legvégzetesebb a teljesülés. A legrövidebb dolog. Korai öröm. Már ha értik” – szúrta közbe. „A vágyódás útja a beteljesedés felé. Az örömök felé. A boldogság felé. Ha egy kívánságunk teljesül, újabbat és újabbat akarunk. Létezik-e tartós öröm? Lehet-e tartós az örömünk? Nem. A vágyak az örömök mozgatói. A kielégülés, a vágyott tárgyak és dolgok elérése semmiféle örömnek nem lehet hordozója. Vágyódok, vágyódnak, szenvedélyt akarnak, szenvedélyt akarok. Teljesülök. És mi van? És mi van azon túl? Az örömökön túl? A boldogság hullatja szirmait…”
„Nem szólítom meg”… – ismételgetjük magunkban. „Nem szólítom meg a nőt a bárban. Izgalmasabb a lehetősége. A beteljesületlenségtől való szenvedés. A szenvedés felülírja a boldogságot. Talán a szenvedést sem követi mindig a beteljesülés. A beteljesülés boldogsága. Az örömökön túl lakik a bánat. A megvilágosodás és a kegyelem. A csalódás. Talán a boldogságért érdemes élni. Talán. Ám a boldogság nem valami pozitív élmény. A kielégülésem – ha megkapom a nőt, a testet, a lelket – nem lehetne más, mint menekülés a fájdalomtól. Az örömtől. Az öröm – ellentétben a fájdalommal – nem valóságos. Ráeszmélésünk a fájdalomra, az lehet az igazi örömünk. Néha elég csak egy mosoly. Nem szociális és együtt érző. Őszinte. Mosoly…”
A szerző további írásai
