Bíró Gyula
Csak egy mosoly…
*
Csak egy mosolyt szerettem volna. Egyet. Őszintét. Róza nevének jelentése rózsa. Talán így hívták. A nőt. Dr. B. hosszasan állt a virágárus standjánál és a rózsákat nézte. Rózát a rózsában. Talán. Talán így hívták. A nőt. A leggyönyörűbbet akarta kiválasztani. A rózsa, mint a tökéletesség megtestesülése. Szerette a nőt. A nőt, akit talán Rózának hívtak. Annak ellenére is, hogy látszólag egyformák. A nevek. Beleszeretni egy névbe. Egy olyan névbe, aki mindenkivel, bármikor és bárhol. Akár és leginkább a Margitszigeten. Látszólag minden rózsa szép. Látszólag egyformák. Látszólag minden bennük van. Látszólag minden bennünk is van. Látszólag ezek jelentőséggel bírnak. Látszólag a rózsa különleges jelentőséggel bír. Látszólag a látszatok különleges jelentőséggel bírnak. Annyival mindenképpen, amennyit tulajdonítunk nekik. Na, mindegy.
*
Az előadóban ülők szorgalmasan jegyzetelnek. A nők is. „Gondolják végig, hogy hazamennek! A karosszékben oldalra szegett fejjel ülnek. Kikapcsolják a hangokat. Ki tudják zárni a hangokat. A nő hangtalanul kiabál. Csak nézik, ahogyan a nő tehetetlen dühében csapkod. Látszólag nyugodtak vagyunk. Hogy dühítsük. Tovább izzítsuk. »Kevély fasz vagy!« – üvölti, és becsapja az ajtót. Te nem hallod. Pöffeszkedve nyúlsz el a karosszékben a dolgozóasztalnál. Újra tudsz dolgozni. Egyedül.
»Mindig te, te, te! – tér vissza a szobádba. – A te karriered, a te érzéseid, a te boldogságod, a te hangod, a te örömöd, a te bánatod!« Bosszantja. Őt. Te. Te bosszantod. Az éned. Az én karrierem, az én érzéseim, az én boldogságom, az én örömöm és bánatom. Irigyli. Magáénak akarja. Magáénak akar téged. Irigyen sóvárogja a szabadságod. A rabságom azonban soha nem kérik. A rabság nem irigylett. Az van.”
Haragszol. Haragot érzel. Haragot érzek. Vélt vagy valós alapokon nyugvó, vagy sem. Lényegtelen. Az állapot. Indulatos.
„Görcsösen ragaszkodnának egy gondolathoz, egy nőhöz, egy vonagláshoz, egy elfúló sikolyhoz. Bármihez. Momentumokhoz. Az örömökhöz. Fösvény… – mondtad. Nem adok magamból semmit. Magamból. A mellébe harapok. Fájdalmasan. Hogy érezzem a húst. A harapásban fakadó lüktetést. Nem a testet, hanem a lelket akartam harapni. Más ne ízlelhesse.”
Azután szeretkeznek. Dühösen. Felszabadító a düh. A látszatvalóság felszabadult bujasága. Újra kezdenek. Nem először. Nem utoljára.
A nő odabújik és halkan súgja: „Soha nem utazunk sehova. Nem csinálunk semmit. Alszunk és vásárolunk.” „Én szeretek aludni. És vásárolni” – feleli.
És éjjel mindent lezárva a konyhából hangok szűrődnek fel a hálóba. Kisétál és a valamikori legcsodálatosabb nő, a szerelem tárgya, a minden örömök forrása áll a nyitott hűtő előtt és zokogva tömi magába az örömpótló maradék ételeket. A nő zokogva nyúl újabb és újabb falatokhoz. És mi is sírunk. Sírva falunk be újabb és újabb nőt, menekülve a fájdalom elől.
Végső soron jó az a cselekedet, amely az ön- és fajfenntartás szempontjából az életet szolgálja.
Nő és férfi. Öröm és bánat. Kész cirkusz… Piros orr.
*
A bohócot minden gyerek várja. Ő a vidámság. A felszabadultság. A mámor. Az öröm. Valami sziget. Vicc és humor tárgya és eszköze.
*
A nő a bárban a pultnál várt. Kellemesen vágott dekoltázsa engedni láttatta a keblek finom vonalát. Köszönöm – mondta a nő. És ennyi. Dr. B. maga elé nézett. Húsba vágott. Lüktetett. Mint a harapás. És ennyi.
A „köszönömöt” közhelyesen mondta. Nem érzéssel. Nem érezte a rózsát. Ami a rózsában van. A tökéletességet. A lehetőséget. Lehetőséget a tökéletességre. Természetes, hogy egy nő rózsát kap. Egy férfitól. Még talán egy kurva is. Nem zavar – gondolta. Nézte a nő kezét, ahogyan az ujjai átfonják a borospohár karcsú nyakát. A száját. A mellét. „Csak a rózsát felejtsem.” A rózsa örömtelenségét. Hisz csak egy rózsa. Minek is neki jelentőséget tulajdonítani. Elindulunk. A Margitsziget felé. Kifelé az ajtón. A nő a rózsát az asztalon hagyja. Üres bókként az asztalon heverve. Fáj. Nagyon fáj. A virág újabb elvesztése. A név újabb elvesztése. Az érzelmek elvesztésének pillanata. Mint a félig nyitott szemmel csókolózó párok. Ahogy a szemfehérje álcába fordulva mutatja az örömet. A látszólagosat. Mert az egyik figyel. Figyeli a reakciókat. A gyülekező szenvtelenséget. Tízezerért. A percek óta gyülekezőt. Az évek óta gyülekezőt. A rózsa szenvtelen fekszik az asztalon.
*
A szerző további írásai
2 / 3 
