Bíró Gyula
Repedések - Avagy a magány nem jár egyedül
1.
A kiállítóteremben félhangos zsibongással gyülekeznek a tárlatlátogatók. A búskomor-vidám képek és installációk sűrűjében lélekmeztelen áll a művész, szemben, látványra is lélekhalott önmagával. Magányos volt. Nem kicsit, nagyon. Asszony. Volt. Nem kicsit, nagyon…
2.
Dr. G. a kisváros főiskoláján tanított művészetfilozófiát. Mindössze huszonkilenc éves volt. Azt mondták, fiatal. Szakmai és társasági hírneve legendákat szőtt. Maga sem értette. Leginkább csöndben volt. Ez olyan titokzatos… Nem zavarta. A kialakított legendák senkit nem zavarnak. Az előadó zsúfolásig volt telve. Nőkkel. Műfajokról, stílusokról és hatásokról beszélt. Hatással volt. A stílusa. A hallgatóságot mindig meg kell lepni valamivel. Ezt várták. Hadd várjátok…
3.
Dr. G. az égvilágon senkit és semmire nem szeretett volna megtanítani. Majdnem soha, majdnem semmiben. Nem akart feleslegesen beszélni, prédikálni, egyetlen célja az élet finom-kellemes eltöltése volt. „Az egészség fontos, bízza a nőjére” – gondolta. Cselekedte. Hagyta, hogy cselekedje. A személyisége magával ragadó és fertőző volt. Akik vele együtt lehettek, valami misztikus ihletettséget éreztek, vágyat arra, hogy belelássanak. Mindenbe bele. Látni. Mindenek ellenére általában uralta a helyzetet, s olyan ember megnyugtató látszatát keltette, aki önmagával harmonikus békében él, aki nemcsak pózol, de jól is érzi magát a pózaiban. Barna haj, bársony, mézédes, karcosan lágy hang, finom megjelenés. Lepetés. Meglepetés. A nődnek szól…
4.
Az előadó hátsó sorában ült. Komoly tekintete, törékeny és ibolyakék szeme, sötétbarna haja, olyan… Dr. G. csodálatosnak látta. A megvető mosolya egészen lenyűgözte. A közömbösség magával ragadó. Érezte, hogy semmihez nincs ereje, csak, hogy nézze. Nézte. Perceken át. Évekig.
Dr. K. szerint a nő csupán egy törtető művész palánta. Olyan, mint akárki más, fikarcnyit sem különb. Viszonylag rövid, fekete pólója, persze push up, hetvenötbés melltartóval, és koptatott farmere, amelyet a meglehetősen korrekt fenékénél eltakart a hosszú barna haj. Egy grafikus lány a második évfolyamról. Dr. K. összefoglalta: a nő nem más, mint egy „világvégi táj változásai az ökörnyál tengelyében”… Dr. G. nem hallotta. Szerette. Mindinkább… A lányt a második évfolyamról.
5.
Az esküvőre négy év múlva került sor, a városka neobarokk templomában. A krisztusi kor miatt nem halogathatta tovább. Választott. Tanúnak barátját, dr. K.-t kérte meg. Nem a tanúság miatt, hanem hogy ne legyen egyedül. Dr. K. régi barátja volt. Az egyetemről. A nő ragyogott. A mester őt választotta a nőrajongók tömegéből… Most elköltözött.
6.
Dr. G. kezeit a tarkóján összekulcsolva nézte a hatalmas, tömör mellek lassú-gyors ringatózását. Ha a focira gondol, akkor sokáig bírja. A nők szeretik. Hogy sokáig bírja. A közömbös és érdektelen dolgokra való koncentrálás önkéntelenül jön. Nem szereti a focit. Azt sem. A fociszerű dolgok iránt közömbös.
Ami most érdekelte, a plafonon cikázó hajszálrepedések, amelyek különböző alakokat rajzoltak. Elkúszó felhőnyesedékek. Házas volt. A repedések a falakon hasadékokká nőttek. A nő egész törzse mozog, elfúló lélegzetvétele betölti a teret. Csináld csak… Helyrehozhatatlan hasadékok. Omladozunk…
7.
A nő végzett. Lelkendezik. Úgy tesz. Majd combjait összeszorítva szalad a fürdőbe. Dr. G. a szobában maradva a feleségére gondol. A választására. Ha ő most a más feleségét tette úgymond boldoggá, vajon ki teszi azzá az ő feleségét? Micsoda zavarodottság a boldogság. Boldog monotónia látszata. Persze nem akarja az asszonyt elhagyni, csak gondolkodni jár ide. Gondolkodni az életen. Egyedül, de mégsem. Nem fizikálisan egyedül. Sosem volt egyedül. Mindig magányosan. Mint az asszonyok és lányok, akik az ágyéka felé magasodva ringatták szexuális mohóságukat, már-már dühös tempóban. Magányos asszonyok… Egyedül szorong, ezért szokott feljárni a bár fölötti szálló kisszobájába állandó alkalmi nőpartnereivel. Egyedül élők kizárva. Azok elkezdik szeretni. Azt nem szereti. Nem szereti, ha szeretik. Akkor választ. Választani nem szeret. A választás a szorongás szülője. Dr. K. mondta neki valahol…
A duhaj éjszakák a fiatal mámor, az egymástól való függetlenség könnyűsége. A csábítás, a valamennyi nő és asszony elcsábítása. Beteljesült vágyak, reményvesztett illúziók. Kétségbeesett félelem a választástól. Választani márpedig kell…
8.
A törékeny látszat. A látszat, ami összetörik. Választások, amelyek helytelennek bizonyulnak. Létünk értelmetlenségének alakoskodó látszata az értelmetlenség és felelősségteljesség közötti egyensúlytalan vonalkeresés. A valóság vonala ez. Törvényszerűen kusza…
A szerző további írásai
