Tóth Ágnes
Haj-haj…
A tiszteletes asszony belenézett a tükörbe és akkorát ordított, hogy a veres kandúr ijedtében nekiugrott az ablaknak, körmeit beleakasztva az ott függő elsárgult kartonlapba, melynek utca felőli részén a következő szöveg állt piros betűkkel: BORDÉLY-SZALON.
Hogy mit keresett a tiszteletes felesége éppen itt? Csak új frizurát akart csináltatni magának. Aki elítéli a köztiszteletben álló hölgyet, amiért ebbe a kétes hírű szalonba tért be szépítkezni, az nagyot téved. Az történt ugyanis, hogy tavaly egy haragos vendég kijavította a borbély szó középső B betűjét D-betűre, hogy bosszút álljon a részeges borbélyon, amiért az leborotválta az ő asszonybolondító bajuszát, s mert a falusiak nem fárasztották magukat olvasással, nem vették észre, hogy immár egy éve erkölcstelen szolgáltatást hirdet a hajszobrász kirakatában a tábla.
Szóval, a macska kapaszkodva lógott pár másodpercig az ominózus feliraton, majd két hosszú csíkot kihasítva belőle, belezuhant a szemetesvödörbe, megmártózva a puha, fekete hajtincsekben, melyek alig félórája még a tiszteletes asszony fejét borították. De már akkor a szinte kopaszra nyírt teltkarcsú asszonyság az utcán rohant és az kiabálta veszettül:
– Megöllek, Bélus! Kihasítom a beled, Bélus! – És lihegve kergette a nyurga borbélyt, nem törődve a zuhogó esővel és a sárral, amit a háta közepéig felvert üldözés közben.
Látva viszont, hogy a bűnös Figaró sokkal gyorsabb nála, hirtelen megfordult és visszafutott az üzletig, ahol nagy hévvel szedegetni kezdte a járdát szegélyező köveket, és dühödten vagdosta a szalon kirakatába, ripityára zúzva az összes üveget, és örökre eltüntetve a kétes feliratot.
Amikor ezzel megvolt, átszökdécselt az utca túloldalára azokon a sárból kikandikáló termésköveken, melyek egyenesen a kocsmáig vezettek. A csapszék ajtajában néhány illuminált falubelije álldogált, kíváncsian szemlélve a nagy ribilliót.
– Na mi van, mit bámultok? Mars vissza az ivóba! – kiáltott rájuk, és példát statuálva előrerobogott. Belezuhant a sarokasztal melletti székbe és intett a kocsmárosnak.
A tekintélyes pocakkal rendelkező nagy bajuszú férfi, megpillantva a nő kerekded fejét a kétcentisre vágott frizurával, alig bírta visszafojtani az őt belülről csiklandozó nevetést, ám tekintettel a hölgy tisztségére, igyekezett méltóságteljes ábrázatot vágni, miközben letette elébe a deci cseresznyepálinkát. Az asszony egyetlen mozdulattal felhajtotta az italt, kicsit krákogott, aztán rekedten így szólt:
– Egy egész üveggel, Józsikám.
És Józsika, a kocsma sokat megélt tulajdonosa megértően bólintott, s elindult a pult felé az italért, miközben képzeletében megjelent az öreg, józan életű, ugyancsak Béla névre hallgató tiszteletes, akinek vállára az Isten igen nagy keresztet rakott, amikor az tavaly józan eszét vesztve frigyre lépett a falu legszebb özvegyével, akiről még a gyerekek is tudták, hogy nem veti meg az italt. Szóval maga előtt látta a jó lelkipásztort, amint az a Szent Bibliával a kezében készül a holnapi istentiszteleten elhangzó beszédére, mit sem sejtve arról, hogy a felesége, akinek alig van haj a fején, éppen az ő kocsmájában barátkozik egy üveg pálinkával, növelve hála istennek az üzlet bevételét. El is határozta, hogy holnap valamivel több pénzt fog a perselybe dobni.
Odakint sötétedett és olyan bőséggel zuhogott az eső, mintha a két hegy közé szorult apró települést meg akarná színültig tölteni égi áldással.
A sáros és sötét utca közepén, mintegy száz méterre a vizesárkot átívelő fahídtól, vidáman világított a kocsma két ablakszeme, és a bentről kiszűrődő lárma összekeveredett a szél kergette csomagolópapírok és nejlonzacskók zörejével, majd belefulladt az ereszről lecsorgó víz hangos csobogásába.
Az ivó büdös, füstös légkörében, a sok izzadt és ittas férfi között úgy virított a tiszteletes asszony, mint egy frissen nyílt piros tulipán a kukoricakórók között, és egyre több izzó férfitekintetet vont magára.
– Ó, csak a hajam, a hajam lenne még a fejemen! – sóhajtozott.
– Ha az a hülye figaró nem itta volna meg a kékszeszt – amit különben mindig egy vékony kenyérszeleten szokott átszűrni –, akkor felfogta volna, hogy én egy rövid ondolált frizurát akarok a kontyom helyett látni a fejemen. De az az idióta, ködös agyú kandúr jól lekopaszított, és most kénytelen leszek kendőben járni, mint a vénasszonyok, míg újra megnő a hajam. Haj, haj. – És a tiszteletes asszony mindenki szeme láttára sírva fakadt, öklével az asztallapot csapkodva, majd nagyot kortyolt az üvegbe, melyben hajdani cseresznyék párlata szunnyadt.
Eközben a nyurga és jóképű borbély előmerészkedett a traktoros csűrjéből, kölcsönvette a kertben bóbiskoló madárijesztő kalapját, a fejébe nyomta, és szaladni kezdett a zuhogó esőben a szalonja felé. Ám amikor meglátta a hatalmas rombolást, úgy elkezdett üvölteni, mint a fába szorult féreg, és mindenre elszánva indult a kocsma felé, miközben ajkáról csúnya szavak szálltak az est sötétjébe.
A sarokasztalnál iszogató asszonyság éppen az orrát fújdogálta csipkés szélű zsebkendőjébe, amikor kivágódott a kocsmaajtó, és megvadulva rontott be a hajvágók mestere. Körbehordozta bősz tekintetét, és amikor megpillantotta a nőt, „A bitang anyád!” felkiáltással felkapott egy sörösüveget a pultról, és magasra emelve indult feléje. No de az asszony sem volt rest, mert ő meg felkapta a cseresznyepálinkás üveget, és merészen nézett a párbaj elé.
Az ivóban olyan csend támadt, mint a templomban, és a döbbenettől mindenki dermedten szemlélte a két ellenfelet, akik úgy álltak szemben egymással, akár egy felborzolt tollú kakas és egy kopasz nyakú tyúk. Csak a kocsmáros volt észnél, és éppen közbe akart lépni, amikor a borbély hirtelen megszelídülve leengedte a karját, lehuppant az egyik üres székre, és kalapját az asztalra tette.
– Két deci vodkát – nyöszörögte, aztán csak nézte, nézte az aszszonyt, aki most szintén leült. Nagy meglepődéssel az arcán állapította meg: talán így, őáltala minimálisra nyírva még sokkal szebb lett, mint annak előtte, mert teljes egészében látszott finoman ívelő, bársonyos bőrű nyaka és dekoltázsa.
A férfi belátta, hogy jól kitervelt bosszúja, mellyel csúffá akarta tenni a nőt, mert az kosarat adott neki, nem sikerült. Évek óta szerelmes volt a falu szépébe, akinek ő sem volt közömbös, és akit megözvegyülése után feleségül kért, de az átkozott fehérnép a papot választotta, mert annak háza, földje s nagy tekintélye volt. Igaz, a jóhiszemű lelkészen kívül mindenki tudta, hogy őnagyságának igen szabados elvei vannak a házasságról. Nos, akkor minek itt siránkozni… Haditervet kell kovácsolni, és csapdába csalni a szépasszonyt. Ó, mit nem adna, ha csak egyszer, egyetlenegyszer hallaná az ajkáról, amint azt duruzsolja: „Szeretlek, Bélus”.
A borbély az asszony felé fordult, és magasra emelte a poharát, jelezve, hogy barátsággal iszik az egészségére, aztán odakiáltotta:
– Ha tudná, hogy ezzel a rövidke hajjal sokkal szebb, nem haragudna rám! Nincs igazam? – kérdezte a többiek felé fordulva.
– De mennyire, hogy szebb – kiabálták kórusban a mámoros agyú férfiak, és mind magasra emelték poharukat az asszonyt köszöntve, aki piros orcával fészkelődött a széken, és szégyenlősen simított végig kurtára nyírt haján, majd hirtelen felkapta a borbély előtt heverő szakadozott kalapot, a fejébe nyomta, és melleit kidomborítva, csípőjét riszálva átvonult az asztalok és az éhes férfitekintetek között, kacsintott egyet jobbra, egyet balra, aztán kilépett az éjszakába.
A szerző további írásai
