Balogh István
Lázadás (részlet a Hintaszék című, idén tavasszal a Forumnál megjelenő kisregényből)
A kiskatona fürgén tárja ki a nagy, fekete autó hátsó ajtaját. A Tábornok bemászik.
– Hová megyünk? – kérdi a sofőr az elöljárót.
– Hajts a Tisza-partra!
A Tábornok megáll a vaskorlát mellett, szemléli a vizet, aztán körbetekint. A hídon átdübörög egy üres dömper, artikulálatlan darabokra tépi a lágy szellő simogatását. Aztán csönd sarjad, a füvecskék emelgetni kezdik ijedten behúzott fejecskéjüket. A Tábornok zsebébe nyúl, kitapintja a maroktelefont. Ujjai közé szorítja, aztán elengedi. Kihúzza kezét a zsebből, megemeli fején a tányérsapkát, élvezi a kora tavaszi szellő cirógatását. Idill ez, egy pillanatig tartó, mert köhögés tör rá, erősen rázkódik a teste, szeméből kicsordul a könny. Nehezen nyugszik le, öklével megtörli a szeme alját. Bámulja újra a túlpartot, a füzek mintha zöldre váltanának. Távolabb valami madár ereszkedik lassan és eltűnik a sötétes ágak között. Ismét zsebébe nyúl, határozottan ragadja meg a telefonkészüléket, de újra szétpattan a marka. Köpönyegébe dugja kezét könyékig, s a belső zsebből előhúzza a szemüvegtokot. Szétkattantja, orrára helyezi az aranykeretes pápaszemet. Újfent a zsebébe nyúl, kiveszi a telefont, aktiválja és a füléhez emeli.
– Halló! – szól bele a felesége.
– Halló, Verica!
– No, mi van? Beszéltél az unokámmal?
– Nem, Verica.
– Nem? De láttad? Találkoztál vele?
– Nem láttam, Verica.
– Nem enged hozzá az a büdös kurva? Tudtam, hogy egy aljas cafat! Én megmondtam, ugye, megmondtam!
– Megmondtad, Verica.
– Téged is zsarol, mint annak idején Milant? Ide akar költözni ő is? A mi terhünkre? Ide ne hozd, mert abból nagy botrány lesz!
– Nem lesz botrány, Verica!
– Lesz, ha én mondom! Bottal fogom kiverni a házamból! Ide ne hozd, látni sem bírom!
– Nem is láttad őt soha, Verica.
– Nem is kellett látnom! Tudom én, milyenek az olyan nők, mint ez az aljas! Eldugja előlem az unokámat!
– Nem dugja el, Verica.
– De törvénnyel megyek ellene! Megmutatom én, ki az úr a háznál!
– Hozhatod a törvényt, Verica, nem ér semmit.
– Dehogynem ér! Bebizonyítjuk, hogy a mi vérünk az a gyerek!
– Az a gyerek egy fölnőtt férfi, Verica. Nem parancsol neki az anyja.
– Hát fiú?
– Fiú, Verica.
– Hála istennek! Tovább élteti a családunkat!
– Jánosnak hívják, Verica. Gyalog Jánosnak.
– Még a nevét is elrabolták! Visszaadjuk neki! Milan D. lesz belőle!
– Nehéz lesz megváltoztatni a nevét, Verica.
– Semmi az! Rutinmunka. Rányalod a bélyeget a papírra, beszélsz a polgármesterrel, aztán egy-kettő, mire megisszátok a kávét, a tisztviselők elintéznek mindent.
– A szegedi anyakönyvbe jegyezték be az unokánkat, Verica.
– Elrabolták tőlem az unokámat! Hogy merték az engedélyünk nélkül külföldre vinni?
– Szegeden született, Verica.
– Törvény elé citáltatom azt a csaló, alattomos kurvát!
– Nem kurva ő, Verica.
– Mi az, hogy nem kurva?!
– Négy gyermek édesanyja, Verica.
– De a legidősebbnek én vagyok a nagyanyja, te meg a nagyapja!
– Van másik nagyanyja, Verica. Meg másik nagyapja is.
A szerző további írásai
