Kőrössi P. József
Tőzsér Árpád - Élet újra kitalálva
KŐRÖSSI P. JÓZSEF: Gömörpéterfalván születtél, 1935-ben, kíváncsi lennék arra a környezetre, ahol gyerekeskedtél.
TŐZSÉR ÁRPÁD: A gyermekkoromat, a szülőfalumat és a történelmi Gömör vármegyét, vagyis azt a tágabb szülőföldemet, amelyet, ha jól tudom, én neveztem először Gömörországnak, már számtalanszor megírtam, harmincéves koromig íróként szinte belőle éltem, s ahhoz, hogy most megint tudjak róla beszélni, újra ki kellene találnom. (Zárójelben legyen mondva: ezt az „újra ki kellene találnom”-ot Parti Nagy Lajostól csentem. Nemrégen, Veszprémben, arra a kérdésre, hogy az egyetemi éveiről miért nem beszélt, miért nem írt még soha, ő válaszolt úgy, hogy az még túl közeli hozzá, még nem találta ki egészen. Én fordítva: a gyermekkorom meseországát anynyira kitaláltam már, hogy érdekessé csak azzal tehetem, ha újra kitalálom.)
K. P. J.: Vágjunk bele.
T. Á.: Kezdjem azzal, hogy az a bizonyos Gömörország a mi hőskorunkban, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején úgy képződött meg, mint a „szlovákiai magyar irodalom faluja”. Annyian jöttünk, írók, költők Gömör rejtélyes várai, hegyei közül, akkor még aránylag jól önszervezett faluközösségekből, s persze mindnyájan természetellenesen feltupírozott népi öntudattal, hogy írásainkban Gömörország valamiféle kozmikus faluvá mitizálódott. Szemben a világgal mint kozmikus várossal. Egyfajta újromantika volt ez, olyan romantika, amely ma már teljességgel használhatatlan. S nemcsak azért, mert a romantika általában az, hanem azért is, mert egyenesen komikus volna akkor a falut idealizálni, mikor az már mint életforma tulajdonképpen eltűnt, s mivel a hagyományos falu nem kőből és téglából épült, tehát kevéssé maradandó, eltűnőben van tárgyi kultúraként is. Ahogy korábban a tanyavilág, most a falu világa pusztul el, s a Felvidéken (s persze nem csak ott) olyan mértékben urbanizálódik, hogy falvaink ma már inkább kisvárosok, mint falvak. De bennünk, akik falun szocializálódtunk, nem tűnik, nem tűnhet el a falu, hanem valamiféle „éjszakai tudatként” tovább él. (Ha jól emlékszem, Jung nevezi az álmot, az értelem kikapcsolódását s az élet szerves erőinek tudattalan továbbműködését éjszakai tudatnak.) Ez az éjszakai tudat, ha jól megnézzük, már önmagában egyfajta irodalom, de nem valóság s nem is fikció, hanem egy harmadik minőség: olyan imaginárius világ, amelynek nagyon is szükségszerű következményei vannak, azaz minden képzelet-jellege ellenére is valóságként működik. Azt hiszem, ha újra ki akarnám találni a gyermekkoromat és környezetét, akkor ennek a harmadik minőségnek az irányában kellene elmozdulnom. Summa summarum: ma, 2007-ben, már sem az egykori valóság, sem az egykori fikció nem érvényes, s ahhoz, hogy a szülőföldem ma legyen hiteles, mást kell róla mondanom, mint amit egykor mondtam...
K. P. J.: Természetesen nem is mondhatod ugyanazt, hiszen, amint az az elmondottakból kitűnik, benned is számos dolog megváltozott, és az érzelmek sem ugyanazok.
T. Á.: Minden megváltozott, de főleg a látószögünk más: az a műveltségi anyag, amely azóta felgyülemlett bennünk, másként töri a fényt, az időt. „Ami volt, annak más távlatot ád az idő már” – profanizálhatnánk a szakrálissá nemesedett Radnóti-sort. Ma az egykori verseimnek, írásaimnak is más a távlatuk. Másként olvasom őket, mint ahogy korábban olvastam, s meglepődöm egykori olvasataimon. Azokat is újra ki kell találnom, és ez nem is olyan egyszerű.
K. P. J.: És mondjuk – durván leegyszerűsítve – az, hogy megváltozott a világ, az, hogy történt egy rendszerváltás, sőt, a te életedben kettő is, ettől másképpen lehet-e látni azt a gyerekkort, amit harminc-negyven évvel ezelőtt láttál?
T. Á.: Ezt nem hiszem, engem a rendszerváltások különösebben nem változtattak meg, sem írásaimat, sem emberi mivoltomat illetően. Elég korán rájöttem – meg is írtam annak idején, valamikor a hatvanas évek közepén, második felében –, hogy „elmém mindenből kivisít, / minden, mi van, meghamisít”. És ezzel odacéloztam, hogy a társadalmi létezés kitéríti az emberi egzisztenciát. Nem csak úgy, ahogy annak idején Ahmatova írta, hogy a szovjet rendszer idején sohasem a saját életében, minden reggel más mederben ébredt, hanem úgy is, ahogy Heidegger gondolta, mikor azt mondta, minden társadalmi létezés nem-tulajdonképpeni, az emberi lényegtől idegen lét. Ilyen értelemben a társadalom engem csak nagyon korán, a népi korszakomban, az első kötetemben alakított, később szinte tudatosan fordultam szembe a társadalmi elkötelezettségekkel.
K. P. J.: Igen, 1968-cal kapcsolatosan olvastam tőled valahol, hogy a társadalmi mozgásokhoz általában szkeptikusan viszonyulsz. 1968-ban is 1956 élménye kísértett, és azt is nagyon kétkedve fogadtad.
T. Á.: 1956-ban egy kicsit azért más volt a helyzet. Húsz-huszonegy éves voltam, és a magyar forradalom számomra egyfajta metafizikus élmény volt. Addig Magyarországról keveset tudtunk. S ez akkor is így volt, ha én 1950-ig, tizennégy éves koromig Magyarországon jártam iskolába. Gyerekfejjel éltem meg Magyarországot, s a tizennégy éves gyerek és a huszonegy éves fiatalember között óriási a különbség. A csehszlovák–magyar határ csaknem légmentesen le volt zárva, azt sem tudtuk, hogy Magyarország létezik-e még egyáltalán. Beszéltünk, olvastunk Budapestről, a „magyarokról”, de konkrét élményeink nem voltak róluk. A magyar világ bizonyos értelemben túlvilág volt a számunkra… És akkor egyszer csak jött 1956, és a világsajtó, főleg a Szabad Európa Rádió, s a csehszlovák újságok tele lettek Magyarországgal. Fogható, tapintható közelbe jött hozzánk a korábbi metafizikus magyar világ, a valószínűtlen magyar lét. És hatalmas alakító erővel kezdett ránk hatni. Korábban mibelénk ugye azt sulykolták, hogy a történelmi szükségszerűség így meg úgy…, szóval hogy az adott világ megváltoztathatatlan. S egyszer csak kiderült, hogy nem az, hogy nagyon is megváltoztatható. 1956 „voluntaristákká” tett bennünket, rádöbbentünk a saját megvalósítható akaratunkra, a létezésünkre.
A szerző további írásai
