Szilágyi Aladár
Remélhetőleg világok jönnek létre általam
Azt állítja valahol: „Azért írok, hogy ne kelljen hazudnom”. Hogy van ez?
Máris vágjunk a közepébe?
Persze, legfeljebb majd előre-hátra kalandozunk a beszélgetés folyamán.
Igen…, igen…, ez a mondat jól is hangzik, elég régen írhattam, és most gondolkodnom kell, hogy milyen kontextusban fogalmazódott meg… Az biztos, hogy az irodalom a feltétlen őszinteség terepe. Az ember akkor képes jót, jól írni, hogyha tisztában van saját magával, ha megpróbál lehatolni a tények mélyéig, és állandóan résen van, nehogy elkezdje utánozni önmagát vagy másokat. Nyilván, a hazugság, a hamisság arra is vonatkozik, ha nem próbálsz eredeti lenni, ha nem próbálod a tárgyat önmagában valóan megragadni, hanem azokat a sémákat utánzod, ahogy a régiek vagy mások megírtak bizonyos dolgokat, de annak a frissességnek a megőrzéséről is szó van, hogy úgy tekints a dolgokra az irodalomban, mintha először látnád azokat.
Netalán a hallgatás is jelenthet hazugságot?
Nem mondanám, bár bizonyos helyzetekben igen… Ahogy én létezem íróként, azt gondolom, a hallgatás inkább várakozó figyelés, töltekezés lehet. Persze, bizonyos társadalmi helyzetekben az elnémulás problematikussá válhat, bizonyos hatásokra az embernek beszélnie kell. Viszont az én jelenlegi, mindennapi írói létezésemben, ha például kihúzok egy mondatot vagy egy egész novellát eldobok, mert rossznak vélem, és elnémítom azt a szöveget, akkor azt nem hazugságként élem meg, hanem éppen az ellenkezőjeként. Képes vagyok arra, hogy a hamisságra, a zűrzavarra, a rosszra nemet mondjak, csöndre intsem, s a hallgatás ilyenkor inkább az igazság irányába mutat.
Tehát munka közben kíméletlen önmagával szemben, sokat javít, sok mondatot helyettesít?
Igen, általában nagyon sokat dolgozom a szövegeimen. Már-már mazochisztikus gyönyörrel húzok ki nemcsak mondatokat, hanem bekezdéseket, fejezeteket is. Hosszú időre félreteszek kéziratokat, ahhoz, hogy újból nekilássak a megírásuknak. Amikor valamelyik megjelent, akkor már ritkán nyúlok hozzá. Akkor azt mondom, hogy a sérüléseivel, hiányosságaival, esendőségeivel már neki kell az életét tovább vinnie. De mielőtt odaadnám publikálni, különösen, ha könyvet jelentetek meg, nagyon-nagyon sokat dolgozom rajta, ami azt jelenti, hogy az első verzió nálam még csak afféle amorf masszaszerű képződmény, sok-sok problémával terhelt változat.
Olvasói, kritikusai is értékelik, hogy kialakította a saját, senkiével össze nem téveszthető írói gondolkodását, nyelvhasználatát. A nyelv mennyire eszköz és mennyire cél?
A kettőt nem tudom elválasztani egymástól, hiszen a nyelvvel dolgozom, s a nyelv egyben a világ is számomra. Be kell vallanom, a nyelv kiskorom óta, első olvasmányélményeimre is visszatekintve, elementárisan hatott rám. Hiszen képes önmagában is burjánozni, önálló életet élni, s a szavak világa mindig nagyon-nagyon érdekelt. Már amikor elkezdtem tanulni az ábécét, akkor megragadott a betűkkel, a szavakkal folytatható játék gyönyörűsége, a szórejtvények világa, akár a kínrímek rögtönzése is – már akkor hatottak rám Karinthy és a többiek. Mindez a mai napig érződik, hiszen igen fontosnak tartom, hogy amit írok, az nyelvileg megmunkált legyen. Sokszor talán már túlzásba is viszem az igényességet, vannak, akik fel is róják ezt nekem, mondván, hogy egyszerűbben erősebb lenne a szövegem.
Netán azzal vádolják, hogy az öncélúság felé hajtja a játékot?
Talán odáig nem mennek el a bírálóim, hiszen remélhetőleg világok jönnek létre általam, s a témáim is megfoghatóak maradnak. Régebben olyan vád is megfogalmazódott, hogy túlhajtom az iróniát. Nemde, egy mondat önmagát jelenti, viszont a pozíciójánál fogva akár az ellenkezőjét is jelentheti, ha olyan helyzetbe rakjuk. Valóban, sokat játszom a nyelvnek ezzel a nehezen rögzíthető voltával. Legutóbbi regényem, a Metaxa vonatkozásában olyat is mondtak, hogy annyira ki van csiszolva véglegesre, hogy… már szinte hideg, megközelíthetetlen építménnyé vált, amin „nehéz fogást
találni”.
A szerző további írásai
