Both Abigél - Kinde Annamária
Dés László - Csúcsokat döntögetni nem szándékozom
Ön otthon van mind a dzsesszzenében, mind a film- és a komolyzenében, a slágergyártásban, tulajdonképpen mindenféle muzsikában. Hogyan fér ennyiféle zene egy emberbe?
Hát nem tudom, önironikusan úgy válaszolhatnék erre, hogy dalból van a lelkem. Én a dzsessz felől közelítettem meg a zenét, sőt, a kezdetekben klasszikuszene-, népzene-tapasztalatokat szereztem – ezt tanították a zeneiskolában –, aztán meg dzsesszzenész akartam lenni, és az is lettem. De mindig is nyitott voltam minden műfajra. Nem tudom, ez miből fakad, talán a film és a színház iránti szeretetem vitt engem a dal műfajába, mert ha jobban belegondolok, akkor a sikeres dalaim, amelyekből slágerek is lettek, azok filmzenék. A dramatikus műfajokat mindig szerettem. Tulajdonképpen ez az általános humán érdeklődés vezetett engem erre, hogy így összetalálkozott a zenei érdeklődésemmel és a muzikalitásommal, és ez a kettő együtt ezt eredményezte. Nem véletlen például, hogy amikor csak úgy, l’art pour l’art írtam dalokat – Bereményi Gézával kezdtem –, akkor azokat is színészeknek írtam: Udvaros Dorottyának, Básti Julinak, Cserhalminak. Gézának a dalszövegei pici kis történetek, tehát már ott is megvolt a dráma.
Ön mindig dolgozik? Hogyan lehet ezt csinálni, hogy mindig vagy zenél, vagy ír? Mikor töltődik fel?
Hát igen, mindig dolgozom. A kérdés jó, mert épp most meséltem Várad felé jövet, hogy kaptam egy rohamot, beültem a kocsiba, és leszaladtam a horvát tengerpartra, mert már rettenetesen hiányzott a teljes kikapcsolódás, hogy ne kelljen semmivel sem foglalkozni. Egyébként valóban keveset pihenek. Valahogy ez az életem, hogy az egyik munkából zuhanok a másikba, illetve párhuzamosan dolgozom, amit egyébként már egyre nehezebben viselek el. Régebben, úgy harminc év körül, ez könnyebben ment. A párhuzamosság nehezen védhető ki, mert koncertező zenész is vagyok, s közben zenét írok, ráadásul ez két, fizikailag, biológiailag, attitűdben is teljesen különböző dolog, mert az egyikhez gyakorolni, utazni kell, tehát annak van egy ilyen gyakorlatias, állandóan mozgó, nyüzsgő része, a zeneszerzés pedig olyan, mint az írás: ahhoz szoba kell és magány, teljes belehelyezkedés abba, amit éppen csinálok. De valahogy ez az életem.
Az utazás már rutinná vált?
Kevésbé szeretek utazni, mint régen, mikor földobott, hogy meghívták a zenekart Párizsba, Rómába, Varsóba. Most már ez is nehezen megy egy kicsit.
Hol volt legmesszebb?
Indiában és Los Angelesben. Ez a két végpont, ahol koncerteztem.
A zenében nyilván nincsenek nyelvi gátak, tehát az elfogadtatása is könynyebb, mint az irodalomé. Mégis, vannak-e különbségek az egyes népek zenebefogadásában?
Nem tapasztaltam. Mindenhol van egy olyan réteg, amelyik elfogadja a zenémet. Még mindig őrzök angol nyelvű indiai kritikákat. Persze, a közönség reakciójából is sok mindent le lehet szűrni, de az indiai közönség ugyanúgy viselkedett, mint a budapesti. Amikor írtak róla, az jó volt, mert verbálisan fogalmazzák meg, mi fogta meg őket. Érdekes volt, ahogy a szopránszaxofon-játékomról írtak. Megfogalmazták, mihez hasonlít nekik. Tehát hogy miért érzik közelinek magukhoz. Mert egy ottani hangszernek a hangjához hasonlít, és a játékmódom is hasonló. Azért mondom az indiai példát, mert ez a legvégletesebb. Mert a párizsi és a budapesti közönség között nem lehet akkora különbség. Érdekes, zárt kultúra az indiai, immár ők is egymilliárdan vannak, de még mindig nem lehetne egy szimfonikus zenekart kiállítani az ott élők közül, mert annyira őrzik a tradíciókat. Nem olyanok, mint a japánok vagy a kínaiak, akik szerteszét a világban próbálják az európai módszereket elsajátítani. Ha dalokat adnék elő külföldön, az már nehezebb lenne, mert ugye a dal zenéből és szövegből áll, így alkot egészet. Tehát az egyik alapvető részt nem értenék, legfeljebb a gesztusokból, nem tudnak teljesen közel kerülni hozzá. Ez is az egyik akadálya annak, hogy a magyar könnyűzene nem tud kitörni külföldre ezzel az elszigetelt nyelvvel. Az instrumentális zenében hála istennek semmilyen akadály nincs. Az ember behunyja a szemét, és játszik.
A szerző további írásai
