Papp István
Esterházy Péter - Hidegen hagy, hogy mi a posztmodern
Hogyan lesz egy matematikusból író?
Az nem úgy volt, hogy én matematikus lettem és aztán író, mert igazán nem is voltam soha matematikus. Én csak egy kicsit tehetséges, vagy tehetségtelen matematikus hallgató voltam, de már akkor is írónak gondoltam magamat. Ez egy tizenhét éves kori döntésem volt, de három-négy évig még azt sem tartottam fontosnak, hogy írjak valamit. Nem készültem sose írónak, hanem egyszerre azt gondoltam, hogy az vagyok. Most azt gondolom, hogy akkor még nem voltam az, de amikor az első kötetet, a Fancsikó és Pintát megírtam, akkor azt kellet látnom, hogy bizonyos dolgokat tudok. De hogy ez hogy van pontosan, erről nem tudok jól elmesélhető történetet mondani.
Írói tudatának kialakulásában melyik írók voltak nagy befolyással?
Egyfelől az Újholdasok: Mándy, Mészöly, Ottlik, Weöres Sándor, Nemes Nagy, valamint a 70-es évekből Tandori, Petri, Oravecz, Várady Szabolcs, Tolnay Ottó, Végel László, Bereményi Géza. Amikor húszéves voltam, őket néztem. Én eléggé késői tájékozottságú voltam, ami a kortárs irodalmat illeti, tizenhat éves koromig, ami ebből a szempontból későnek számít, alig olvastam kortárs irodalmat. A világirodalomból fontos volt számomra a grazi iskola, például Handke; aztán költők, Jandl és Artmann, a prózaírók közül Musil, és alapvetően persze Joyce. Joyce-ról azt mondják, hogy milyen nehéz, de én őt ugyanolyan élvezettel és könnyedén olvastam, mint Rejtő Jenőt. Joyce és az egész ún. osztrák irodalom, szemben mondjuk a némettel, közelebb áll hozzám, mert nem a világot képezik le szavakból, hanem szavakból építenek egy világot.
Szükségszerű volt ez az eltolódás, miszerint régebben az irodalom egy gondolat, történet, eszme kifejezéséhez használta fel a nyelvet, míg a mai irodalomban a nyelv önmagából építkezik?
Van ez a szigorú értelemezés, hogy a szöveg önmagában vizsgálandó, és semmilyen referenciális olvasatnak nincs szerepe. Én ezt nem gondolom ilyen szigorúan, mert mondhat az ember bármit, mégiscsak az számít, hogy a könyv mit mond. A könyvnek valamit mondania kell, és akkor mindegy, hogy történet által mondja-e vagy sem; egyébként jobb, ha történet által tudja mondani, mert egy jó történetnél nincs jobb. De az egy nagyon rejtélyes dolog, mert a történet nem azonos a sztorival. Ugyanolyan ez, mint a dallam kérdése: mit lehet egy jó dallammal csinálni, mert nem lehet ugyanazt, mint amit a Verdi csinált.
Ez művészi alapállása, hogy amit mások megcsináltak, ön már nem?
Nem, ellenkezőleg! Én nagyon szívesen írnék úgy mint Fontane vagy Dickens, és nem az volna a probléma, hogy nem vagyok korszerű, mert arra fütyülök, csak azt gondolom, hogy ha úgy írnék, vagy azt látom, hogy valaki úgy ír, akkor hazudik. Ha fölbukkan egy fiatalember, aki majdnem úgy ír, mint Fontane, mindazt tudja hozni, amit ő – a nyugodtságot, az elbeszélésnek a szélességét, hömpölygését, a szerethető hősöket, a nem tudom micsodákat –, az abszolút rendben volna. Azt gondolom, hogy nem lehet eleve azt mondani, hogy a történet meghalt, hanem meg kell próbálni valamit elmesélni. Ez a homéroszi alapállás.
Ön szerint mi a posztmodern irodalom?
Ha valami engem hidegen hagy, az az, hogy mi a posztmodern. Ennél már csak az hagy hidegebben, hogy én posztmodern vagyok-e vagy sem. A posztmodernhez az is hozzátartozik, hogy aki posztmodern, az azt mondja, hogy ő nem tudja, mi a posztmodern, tehát ennek fényében az előbbi kijelentéseimet nem lehet tudni pontosan, hogyan kell értelmezni. Ez, ahogy válaszoltam, bizonyos értelemben posztmodern. Nehéz definiálni a posztmodern irodalmat, mert többféle hulláma van. Van az amerikai posztmodern, a minimal-artos, ami egész másfajta, mint mondjuk az Umberto Eco-féle, nagyon is történet-elbeszélős posztmodern. A modern utáni kort szokták posztmodernnek mondani. Erre vonatkozóan van napi tapasztalatunk: mi az, amikor nincsen centrum, amikor inognak az alá-, fölérendelések, amikor mindenből több van, és azok mellérendelten léteznek.
A szerző további írásai
