Papp István
Esterházy Péter - Hidegen hagy, hogy mi a posztmodern
Magyarországon van posztmodern irodalom? Ön hova sorolná a saját műveit?
Magyarországon a posztmodern egy szitokszó. Olyan pontosan nem is tudnám, hogy ki posztmodern. Tandorit lehetne említeni, mint ennek az egyik legnagyobb nívójú mesterét, vagy Garaczit. Tulajdonképpen reflexekről beszélek inkább, mint a művekről. Én is látom, hogy bizonyos tulajdonságaimat vagy képességeimet, vagy bizonyos képességek hiányát leírja a posztmodern. Van is egy elméleti elgondolás, miszerint minden kornak megvan a maga posztmodernje. Azt látom, hogy bizonyos könyveimet jól leírja ez az elmélet, de nem mindegyiket. De ahhoz képest, hogy ilyen sokat beszéltem róla, tényleg igaz, hogy ez engem nem foglalkoztat.
Sok jó magyar író van, nem kell aggódni a magyar irodalomért?
Én nem nyugtatok meg senkit, aggódjanak, nyilván a jóérzésükhöz kell az aggódás, de azt gondolom, hogy most kiemelkedően sok jó író van. Ha elmegy Európába, akkor úgy beszélnek a magyar irodalomról, mint valami nagy gazdagságról, ahol olyan szerzőket ismerhetnek, mint mondjuk Bartis Attila, Krasznahorkai, Nádas és Bodor Ádám, és akkor Márait vagy Kosztolányit még nem is említettem. Ez kivételesen gazdag periódusa a magyar irodalomnak. Más kérdés, hogy van ezzel szemben egy olyan „hát vége van minden szépnek, jónak” elgondolás vagy inkább érzület.
Az antiglobalisták egyik fő érve ez, hogy a nyelv beleszürkül az indoangol tengerbe. Mi erről a véleménye?
Erről Herdert kellene megkérdezni, ő szokott ilyen borúlátóan nyilatkozni. Lehet ezt is gondolni, meg az ellenkezőjét is. Ez a globalizációs mozgás éppen hogy arra ösztökéli az embert, hogy a saját nyelvét minél pontosabban tudja. Nem biztos, hogy így lesz ez, de a nyelvvel való viszonyunk mindenképpen változik. Egyrészt bizonyos írásbeli formák megszűnnek, egyszerűsödik, sokkal inkább verbális lesz nyelv. Másfelől kialakul egyfajta játékosság, az sms-ek nyelvének játékossága például, ami egy aktív kapcsolat a nyelvvel. Változik a kultúra szerkezete, a nyelv könyvstátusza is változik, de tőlem idegen az a reflex, hogy ezt s tehetetlen sápítozással vagy valamilyen agresszív nyelvvédelemmel kapcsoljam össze.
Hogyan lehet közel hozni a kommunizmus világát azokhoz az olvasókhoz, akik már nem ismerik annak a világnak a nyelvét, antinyelvét?
Valójában a kérdés: mit tud az irodalom akkor csinálni, hogyha nem hivatkozhat már közös cinkosságokra, mert ezeknek a közös cinkosságoknak az ideje lejárt. A cinkosság mindig a félig kimondásoknak a nyelve. Nem lehet a sorok közt utalni, mert a sorok közt nincs semmi, csak a sorköz. Tehát akkor a mondatokat végig kell mondani, magyarán végig kell gondolni azokat, miközben az irodalom a sejtetéseknek is, a titoknak is a terepe. Azt gondolom, hogy nem okvetlenül az irodalom dolga, hogy egy korszakot megismertessen, miközben regényekből elég jól megismerhetünk korszakokat, lásd Balzac. De ezt az irodalom mintegy mellesleg teljesíti.
Most jelent meg román nyelven a Kis magyar pornográfia című regénye. Erről mit tudna mondani?
A regény 84-ben íródott, minden hátrányával annak, amit a diktatúra jelenthet. A könyv arról szól, hogy nem szólhat egészen szabadon, és erről szeretne egészen szabadon beszélni. Ebben a diktatúrás helyzetben a pornográfia a hazugságnak a szinonimája, annak a mindent körbehálózó hazugságnak, ami egy diktatúra mindennapjainak sajátja. Nagyon szórakoztató könyv, annyit mondhatok.
A szerző további írásai
2 / 3 
