Kőrössi P. József
Spiró György - Szerettem a lappangást
KŐRÖSSI P. JÓZSEF: Civil életedről, például a gyerekkorodról nem tudunk semmit. Én sem tudok, pedig egyszer írtál nekem egy önéletrajzot, de inkább csak adatok szerepeltek benne.
SPIRÓ GYÖRGY: Valamit megírtam azért. Van egy novelláskötetem, az a címe, hogy Álmodtam neked. Amit abban írok, az mind velem fordult elő, mind valóban megtörtént, legfeljebb erősen szelektáltam a velem kapcsolatos történetek között, hogy olyanokat írjak meg, amelyek nem csak rám jellemzők, hanem másokra is. 1946. április 4-én születtem, egy évvel az úgynevezett vagy valóságos felszabadulás után. Később kellett volna megszületnem, mert május közepére vártak, úgyhogy emiatt 1 kiló 70 dekával születtem, nem egészen nyolc hónapra, alig maradtam életben. Akkor még nem volt inkubátor, aminek következtében az egész gyermekkoromat végigbetegeskedtem. Ennek megvolt az óriási előnye. Egy: életben maradtam, pedig minden súlyos betegséget megkaptam, volt agyhártyagyulladásom, tüdőbajom, szóval minden azon kívül, amit az emberek meg szoktak kapni. Kettő: rákaptam az olvasásra, hiszen nem mehettem el a gyerekekkel focizni, mert állandóan beteg voltam, otthon feküdtem hónapokig, és akkor olvastam. Olvastam, és megtanultam olvasni.
K. P. J.: Hány éves korodban? Négy-öt?
S. GY.: Nem, hétéves koromban. Én az iskola előtt semmit nem tudtam olvasni, nagyon későn érő vagyok, amit felsoroltál, hogy mondjuk, az utóbbi négy-öt évben kaptak föl divatos íróvá, ez is azt mutatja, hogy későn érő alkat vagyok. Tényleg későn érek. Nagyon lassan gondolkozom. Nem mindig rosszul, de nekem idő kell. Tehát ahhoz képest, hogy gyerekkoromban folyton meg akartam halni, ahhoz képest sok évtized kellett ahhoz, hogy valamiféleképpen öszszerakjam az agyamat. Apám mérnök volt, közgazdász és idealista ember, aki hitt a kommunizmusban. Emiatt sok pofont kapott az életben, szegénynek 1973-ban nagyon csalódottan kellett meghalnia, aránylag fiatalon. Anyám a harmincas években elvégezte a színiakadémiát. Szubrett volt egy vidéki daltársulatban, Kaposvárott, Sopronban, Győrött, Nagykanizsán, Fehérvárott játszottak. Abban a társulatban, amit időnként az a Hont Ferenc vezetett, aki aztán ismert kommunista irodalom-, illetve színháztörténész lett. Volt néhány tehetséges ember, például Mészáros Ági, anyámnak a legjobb barátnője. Ekkor még nem is voltam iskolás, anyám egyszer bevitt az akkori Katona József Színházba, a darab szünetében Mészáros Ági öltözőjébe. El voltam képedve, hogy ott tollászkodik az öltözőben egy színésznő, aki az előbb még fenn volt a színpadon. Nem értettem a világot.
K. P. J.: Ez ekkor kezdődött…
S. GY.: Igen, azóta sem értem a világot. Anyámat, ugye, leparancsolták a színpadról a 30-as évek végén, amikor jöttek a zsidótörvények, akkor ő a mamájával kiment Angliába cselédnek. És ott volt cseléd. Volt ott neki egy jó barátnője, egy erdélyi hölgy, biztos, vannak itt, akik ismerik, Látó Annának hívták. Na, együtt voltak cselédek Angliában, és aztán anyám mégis úgy döntött, miután nem sikerült indiai hercegekhez férjhez mennie, pedig nagyon szeretett volna, hogy hazajön. És mielőtt hazajön, a saját anyját, vagyis az én nagyanyámat hazaküldte előre, ő meg úgy gondolta, hogy bekalandozza előtte Európát. Végül sikerült neki 1939. december 1-jén Magyarország felé átlépnie az olasz–jugoszláv határt. Alig akarták átengedni az olaszok, mondták, háború van, ne menjen. Anyám jött. Aztán álnéven és hamis papírokkal, a nagyanyámmal végigbujkálta a második világháborút. Sváb parasztlánynak adta ki magát, ami el is volt képzelhető róla, mert szőkésbarna haja volt, és addigra megműtötték az ilyen horgas orrát. Úgyhogy pisze orra lett neki. Azt nem tudom, a nagyanyámat hogyan nézték svábnak, mert ő nem úgy nézett ki… Na most kötve hiszem, hogy az a keresztény középosztálybeli házaspár, akinél ők cselédek voltak, ne sejtett volna valamit. Sejtettek. Anyám így élte túl. Apám sokáig hadiüzemben dolgozott, így mentességet élvezett sok minden alól. Aztán amikor őt is behívták munkaszolgálatra, 44 őszén, hajtották őket Németország felé. Győrött úgy döntött az öccsével, az én nagybátyámmal, meg még egy haverjukkal, hogy ez nem lesz jó, és lelépnek. Mind a hárman megfogtak egy-egy üres talicskát, és elkezdték tolni. És tolták. A keretlegények mellett kitolták, és eltolták a Bakonyig. A Bakonyban szétváltak, valamennyien különkülön egyedül élték túl, abból a századból senki nem maradt életben, csak ők hárman. Apám egy magyar gazdánál volt béres 1944–45- ben, aki nem kért semmilyen iratot apámtól. Jó oka volt, hogy nem kérte. Apám ott szépen meghízott, remekül tartották. Elsősorban az istállóban dolgozott a lovakkal, mígnem egy szép napon, valamikor március elején észlelte, hogy nyilasok tárgyalnak a gazdával. És valahogy nagyon sokáig tárgyalt a nyilasokkal a gazda. Akkor apám megértette, hogy neki most el kell futnia, és el is futott. A gazda várta, hogy szökjön már meg végre, meg is szökött. Elfogták az oroszok, elvitték Budapestre, s be akarták vagonírozni a Nyugati pályaudvaron, a többiekkel együtt, hogy viszik Szibériába. De egy ismerős meglátta apámat és szólt anyámnak, aki a Csáti utcában lakott, közel a Nyugati pályaudvarhoz, hogy látta apámat, ott van, el akarják vinni az oroszok. Anyám odarohant, és megpróbálta kieszközölni, hogy engedjék el. Nem engedték el, de valaki mondta neki, hogy a későbbi Béke szállóban van valami szovjet parancsnokság, és ott próbáljon valamit elérni. Anyám odament, éktelenül üvöltözött, a színésznők nagyon hisztérikusak tudnak lenni. Nem tudom, ismerik-e, fantasztikus, mit tudnak előadni. Erre a szovjet őrök fölengedték. Ment föl a lépcsőn és jött vele szemben lefele egy őrnagy. Anyám őrülten üvöltött, magyarul, hát nem tudott ő oroszul. Megállt a szovjet őrnagy és magyarul rászólt anyámra, hogy mit akar. Mondta anyám, hogy az ő férjét, aki kommunista, meg nem tudom micsoda, be akarják vagonírozni. Mondta az őrnagy, jó, ad valami papírt s ad anyámmal egy szovjet katonát, menjenek el és szabadítsák ki az apámat. Ezt a szovjet őrnagyot úgy hívták, hogy Illés Béla. Soha nem találkoztak később. Anyám ment a hóna alatt a szovjet katonával kiszabadítani apámat. Úgy maradtak ők meg. És akkor apám rögtön megrendelte a bébit, de hát csak később sikerült a dolog, az egyik novellámban leírom: anyám nem akart gyereket, apám pedig kilukasztotta a kotont. Így lettem én… Valamikor 1945. augusztus elején történt a dolog, valószínűleg azon a napon, úgy számoltam ki, amikor Hirosimára ledobták az atombombát. Hát ennyit a keletkezésemről, abszolút az atomkorszak gyereke vagyok.
A szerző további írásai
