Kőrössi P. József
Závada Pál - Ha elég markáns az alak, az a jó
KŐRÖSSI P. JÓZSEF: Idejövet megbeszéltem Závadával, aki egy nem mindennapi ember, hogy egy olyan helyen vagyunk, ahol ugyan sokan, sok mindent tudnak róla, könyveinek révén is, de azért
olyan sokat mégsem, és senki sem ismeri személyesen. Kíváncsi ember vagyok, gondoltam, hogy először beszéltessük őt saját magáról, a beszélgetés második részében pedig a könyveiről. Kezdjük azzal, hogy Tótkomlóson születtél, 1954-ben. Igen nagy jelentősége van írói pályád alakulásában annak, hogy paraszti származású, vagy ahogy te szoktad mondani: félparaszti származású vagy. Ma már város Tótkomlós, de te még egy faluban születtél, és sokat írsz, sokat meg lehet tudni a te könyveidből erről a vidékről és az emberekről. Hiszen a Kulákprés című szociográfiád – amely az első könyved, és amelynek több kiadása jelent már meg – tulajdonképpen Tótkomlósról, a tótkomlósi emberekről szól. Beszélj Tótkomlósról, a tótkomlósi emberekről, szüleidről, családodról te magad most.
ZÁVADA PÁL: Először is tényleg meg vagyok hatva, mert nem számítottam ekkora érdeklődésre. A bevezetődhöz még annyit, hogy azért én szeretnék mindennapi maradni. Nem ahogy te mondtad: „nem mindennapi”, hanem mindennapi, akinek nincs más vágya, mint hogy egyrészt adna az Isten erőt, hogy mindennap leülhessen az ember firkálni, ami a dolga, másrészt meg minden napra valami olvasnivalót. Magamról: gyerekkor, család és Tótkomlós, alfa és ómega. Tudjuk, hogy minden ember életében vannak élmények, amelyek meghatározóak: a gyermekkoriak. Számomra is. Biztosan van valamilyen első generációs értelmiségi reflex is, hogy az ember először kitörni akar, maga mögé hagyni azt, ahonnan érkezik, a kíváncsisága, a tudásvágya, az érdeklődése nyomába szegődni, és mondjuk, városba, iskolába, egyetemre kerülni, mindent megtenni azért, hogy senki ne lássa, hogy honnan jöttem. Meg hogy ki vagyok, meg mi vagyok. Hanem kiválni akarna, valahova fölfelé, azok közé, akiket az ember szeret, meg tisztel, nagyra tart és okosnak meg olvasottnak, és azok nyomába eredve aztán az ember olvas, olvas. Mondjuk, én tudósnak soha nem készültem, valahogy mégiscsak a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében kötöttem ki. Az volt a második és egyben utolsó hivatalos munkahelyem. Az első a közgazdasági egyetem volt Pécsett, ahol szociológiát tanítottam. És ebben az időben az embernek alkalma nyílt magát másokkal összehasonlítani, hogy jó, ez nem annyira megy nekem. Egyrészt nem vagyok tudós alkat, nem fogom megváltani sem a magyar szociológiát mint tudományt, sem pedig a magyar oktatásügyet, mint aki oktatással is próbálkoztam, hanem akkor lehet elcsábulni két dolog felé. Egyrészt tehát vissza oda, hogy mi az a terület, ahol én is fel tudok valamit mutatni, hogy valamivel találkozom, és azt mondom, na én ezt ismerem, ebben én vagyok itthon, van valamiféle anyagismeretem, van valamiféle társadalomismeretem, gyermekkoromból hozott tapasztalataim, plusz forrásaim is, mert hát ráakadok véletlenül. A Kulákprés erről szól. Kicsit véletlenül, kicsit a szülők szándékos közreműködése révén hozzáfértem különféle papírokhoz, amibe aztán az ember elkezdi beleásni magát. Mind a faluja, mind a családja történetébe. És amikor láttam, hoppá, ez olyasmi, ami tényleg érdekes lehet, úgy gondoltam, ezt nekem meg kellene mutatni. És akkor az ember egyben elcsábulhat a másik titkolt, rejtett vonzalmának tárgya felé, ez pedig az irodalom. Vagyis a könyv. Tehát nem szépirodalommal, hanem tényirodalommal, dokumentumprózával kezdtem. Ez a Kulákprés, ennek az összefoglalása. Utána az ember szép lassan átmerészkedik a széppróza felé. De még abban is, akkor is fontos marad a gyerekkor, szülők, családi tradíciók. Most különösebben részletezni nem akarnám, de nekem szlovák származású mind a négy nagyszülőm. Eredet tekintetében cseppet sem vagyok magyar. Magyar író vagyok, természetesen, mert ebben a kultúrában nőttem föl, és egy elmagyarosodó tótkomlósi szlovák családba születtem. Amikor óvodába adtak, nem tudtam még magyarul, csak szlovákul. Anyám jó érzékkel szlovákul beszélt hozzánk otthon, a húgommal együtt. Gondolta, mihelyt kitesszük a lábunkat a házból, úgyis megtanulunk majd rendesen magyarul, és én nagyon hálás vagyok ezért. Ennek az is oka volt, hogy a nagyszüleim rosszul beszéltek magyarul, és ezért főleg csak a szlovák volt az otthoni társalgás nyelve. Az mégsem járja, hogy az unoka ne tudjon rendesen beszélgetni a nagyszülőkkel. És onnantól pedig, hát: paraszti tradíció, gazdálkodó parasztok mindkét részről, kicsike, önellátásra elegendő kis földdel. Gazdálkodásra már kicsike, bár jó föld, ugyanaz a föld, mint a Viharsarokban, ha jól tudom. Ismerik ezt a vidéket, meg hát akkor, amikor az én nagyapám ezt a tradíciónak helyt adó birtokot megalapította Tótkomlóson, akkor még a határ sem létezett itt. És ez volt mindkét részről, apai és anyai részről is, egy-egy erős kis családi gazdaság, ami összeomlott az ötvenes években, erről szól ez a könyv, aminek a története számomra is csak így menet közben derült ki.
A szerző további írásai
