Kőrössi P. József
Závada Pál - Ha elég markáns az alak, az a jó
K. P. J.: Mit értesz azon, hogy forrásokat adtak a kezedbe? Nagyon szépen hangzott, és izgat is engem, hogy ez milyen formában történt. Egyébként éppen a Kulákprésben írod azt le a nagypapáról, hogy a háború alatt készül róla valamiféle irat vagy jelentés. Ha jól emlékszem, akkor azt írják a papírjára, hogy beszél magyarul, ugyanakkor azt is írod te, hogy nem szeretett magyarul beszélni a nagypapa.
Z. P.: Egyáltalán nem szeretett beszélni. Nagyon hallgatag ember volt, és valószínűleg nagyon gátlásos is lehetett. Ezt a nagyapámat én nagyon kevéssé ismerem, gyerekkoromban halt meg. A másik – az anyai nagyapám – sokáig élt, és őrá jól emlékszem. Apai nagyapám szintén Závada Pál, mint ahogy apám is. A hivatalosságot jelentette számára a magyar nyelv. A katonaságot. Volt az első világháborúban, ott megtanult németül is. A katonaságot jelentette a magyar nyelv, és mit még? Kereskedőt, ügyvédet, a felvásárlót, ahova ő szállított. És maradt ugye negyvenöt után a beszolgáltatás és adó, a tanácsi apparátusban használatos rendőri nyelv. Hát most bocsánatot kérek, ugye, csúnyán beszélünk a magyar nyelvről. Számára azért volt ez olyan nemszeretem dolog.
K. P. J.: Majd fogunk mindjárt szebben is.
Z. P.: És erre most jöttem rá, hogy olyan értelemben is a magyar nyelv a hivatalosságot és a vele összefüggő parancsuralmat jelentette, hogy ugyanazok, a vele egysorúak közül származó tót gyerekek, amikor bekerültek a tanácsi apparátusi új szerepükbe, akkor ezt magyarul gyakorolták már.
K. P. J.: Vele szemben.
Z. P.: És mindenki mással is.
K. P. J.: Erről is nagyon sok szó esik a Kulákprésben. Azt kérdeztem, mert nagyon tetszik nekem ez a dolog – mert én is szoktam időnként olyan dolgokat csempészni a gyerekeim útjába, amiket szeretném, hogyha elolvasnának, mert ha az ember a kezükbe adja, akkor biztos, hogy nem olvassák el –, tehát hogy kerültek eléd, hogy irányítgattak téged a források felé?
Z. P.: Édesanyám a világ legrendesebb asszonya volt. Már olyan szempontból is, hogy rendet tartott, és nagyon szépen pakolt például. A halála előtt megcsinált még egy úgynevezett padlásmúzeumot, magyarán szólva kitakarította a házunk padlását, és oda szépen felhordott mindent, amit nem használunk. Még az udvarról is. Eke, borona stb. De a kamrából, a régi konyhánkból, a régi használati eszközöket, azokat szépen fölhordta, de nem csak úgy, hanem szépen, kiállításra. Ha jöttek barátaim Pestről, akkor mindig felvittem őket a padlásra, ahol tárgyak voltak, ilyen finom, régi tárgyak. Ugyanígy elszortírozta, pakolta a papírjainkat is, még a régi iskolásfüzeteinket is. Meg annyi mindent még. Köztük például régi papírokat. Nem dobott el semmit sem. És én nagyon hálás voltam, mert találtam olyan régi dobozokat, amelyekben elejétől végig nyomon lehetett követni a történelmet. Egyrészt kicsit nyilván el is felejtette, de hát azt sejtette, hogy körülbelül merre kell keresni azt, amiről én kérdezősködni kezdtem. Hogy volt a beszolgáltatás? Hogy nézett ki a beszolgáltatási könyv? Az volt az első kérdésem, hogy mi volt előírva? Hogy mennyit kell beadni, vagy hogy mennyit szabadott meghagyni? Kiderült, hogy erre nem olyan egyszerű a válasz: mind a kettő; magyarán azt, amivel rosszabbul járunk, azt kell alkalmazni. És hát, nézd meg, keresd meg – mondta –, biztos megvannak. Én találtam több doboz papírt, nekiálltam és időrendbe raktam, mert ugye a hivatalos papírnak az az előnye, hogy dátumozva van, és akkor sorba lehet rakni. Aztán apámmal és anyámmal, nagymamámmal – sajnos meghalt már –, megpróbáltam kommentáltatni velük. Aztán jött a levéltár – ahogy kell.
K. P. J.: Ez mikor történt?
Z. P.: Nyolcvanháromtól. Nyolcvanhatban jelent meg az első kiadás. Közben a Szociológiai Intézetben dolgoztam, ott más dolgom volt, ezt meg otthon.
K. P. J.: A 86-os kiadást én nem láttam. Abban is ennyi fénykép volt?
Z. P.: Nincs, mert az egy gépelt könyv volt, stencilezett.
K. P. J.: Belső használatra?
Z. P.: Intézeti kiadványként jelent meg. Nem volt könyvesbolti forgalomban. Legalább ingyen lehetett osztogatni.
K. P. J.: A falu történetét 1945 és 56 között dolgozza fel ez a könyv. És egy újabb kiadásban, a 91-esben már vannak fényképek. Rengeteg. Én nem számoltam meg, és nincsen ilyen információ a könyvben, de legalább százötven fotó van. Ezekre hogy akadtál? Döbbenetes képek. Nem csak épületek, egyszerűen paraszti sorsokat, ünnepeket, gyászos eseményeket felelevenítő képek. Döbbenetes. Ha semmi nem lenne – persze a te szövegeid is lényegesek, hiszen azok eligazítanak a képek között –, akkor is megrendítő lenne ez a könyv.
A szerző további írásai
2 / 10 
