Balogh Zsuzsanna
Orrod íve kell
Megállt a vonat, átszálláskor agyontapostam a holdat
a pocsolyában,
olyan volt az alakja, mint az orrod íve, ahogy megtörik.
Kifeszített sálad volt az éjszaka, ilyenkor fel kell szeletelni
az eget,
elosztani, hogy legyen mindkettőnknek valami kézzel fogható.
Elrohantam melletted, nem vagy idegen,
csak a nézésed, ahogy őt, nem engem, ezt nem akartam látni.
Az utat jobb méterben, mint percben mérni,
mert az idővel az a baj, hogy évek telnek el, míg nem érintelek.
Figyeltem, a víz mindig vízszintben van,
ahogy tán ő épp veled, figyeltem,
a folyó mint tükrözi örökké az orrod vonalát, a holdat.
Otthon levetettem a ruhákat, mint rossz öleléseket,
S a kabátot a ruhainasnak adtam. Nem voltál benne,
mégis téged formázva simult a tartóra.
Aztán elképzeltem, ahogy az ágyon végigérek,
de keresztben túl nagy volt a hely. Az utca fényei sorra kialudtak,
hisz az ember sem vesz levegőt, ha holdat álmodik.
