Gittai István
Markolni nagyot (Kocsis Csaba Közép-európai mozaik című könyvéről)
Kezemben egy könyv, mely mozaiknak mondja, mutatja magát. S ráadásul közép-európainak is. Ha arasznyi közelségben próbálok barátkozni vele, akkor a számtalan színű és formájú kövecske csak egy-egy darabját láthatom. Kis felülete villan ugyan, de sose derül ki a bizonyosság, hogy egy égiháború villámtöredéke, avagy egy szerelmes szempár titokzatos nesze az. Szóval számtalan apró, zúzott palacsillám, tükördarabka az idő falán. Nemcsak színükben, de anyagukban is különbözőek a történések. Hol hiperrealista regénynek, hol emlékező nosztalgia-gegnek, hol kaotikus egyvelegnek, gezemice-rakásnak vélem Kocsis Csaba hosszabb-rövidebb, címtelenül egymás után sorakozó szövegeit. Amelyeknek rendezőelvét minduntalan eldugja előlem. Megvallom, hogy számomra e szerzői szertelenség, tapintatlanság igen zavaró. De megbocsátom neki minden balkezűségét, ha ilyen mondatokat olvasok, hogy: „Az itt-ott megkopott, sötétre barnult hangszer apró kútjainak mélységéből a csend kifeszített tükrére visszahulló, bánatos hangok tétován úsznak el a semmiben.” Vagy: „A határban magunkra találunk, tarka pillangóvá válunk: eggyé olvadunk a természettel.” De idéznem kell Balogh Józsit is: „Sokat beszélgetünk lefekvés előtt, mert nincs tévénk. Balogh Józsi nem akar venni, bár megtehetné: azt mondja, megöli az estéket.” Kétségkívül lírai ihletésű sorok ezek, amelyektől megpendül a lélek.
Amikor még olvasatlanul rákérdeztem a regényre (?), a szerző csak annyit mondott: harmincszázaléknyi fikció, hetvenszázaléknyi valóság. Faluszéli cigánygyermek-világ, kollégiumi kamaszévek, kelet-európai rendszerváltás, utazások, disszidálás. Inkább csak fel-felvillantott, mintsem alaposan, részletesen taglalt emberi sorsok szociográfiája ez a könyv. Tükörjáték, mely valahogy mégis teljességre törekszik. Markolni akarja a magyarok által lakott egészet Temesvártól Québecig, Kassától Marosvásárhelyig. Kocsis Csaba könyvének természetesen szereplői is vannak. Epizodisták, statiszták számtalanok. Főszereplője, főhőse azonban egy sincs. Mintha a sokszínű köpenyben és ezerarcú maszkban lófráló, nyüzsgő, történő életre osztotta volna a főszerepet.
Ha a szóban forgó olvasmánytól eltávolodunk, alszunk rá egyet, a mozaikkockák sokaságából mégis összeáll a kép: fél évszázadnyi magyar valóságunkat látjuk. A kitárulkozó képtől, a látottaktól – olvasottaktól – nem esünk hasra ugyan, de hát mégis csak nagyon ismerős, nagyon a miénk. Valamennyien rajta és benne vagyunk a nagy mozaikban.
Végezetül még valamit: nem igazán tartom szerencsésnek, hogy a szépirodalmi szándékból született prózakötet a „keresztségben” a Közép-európai mozaik nevet kapta. A szerző mentségére mondom: a kultúraszervező, dalszerző, költő, szerkesztő, fotós és többkötetes író ennél sokkal, de sokkal improvizatívabb, színesebb egyéniség. Az utolsó pillanatban is rászólhatott volna valaki – mondjuk, a barátja s fülszövegírója, Bíró Gyula –, hogy szóban forgó műve eredetibb, jobb címet érdemelne.
