Varga Gábor
Duna-parti gondolatszilánkok
Nyolcvankilenc decembere előtt, jó negyven esztendőn keresztül, úgy féltucadszor ha megadatott számodra, hogy feljöhess ide. Pedig Várad és Budapest között vasúton is, országúton is hozzávetőlegesen kétszázötven kilométernyi a távolság – normális viszonyok között ez pedig legtöbb négyórányi utazási idő… Mégis annyi évtizeden át mennyire távolinak tűnt számotokra ez a pesti Duna-part! Milyen nagy ünnep, milyen szívet-lelket megmozgató esemény volt, amikor nagy ritkán, hosszas sorban állás, kilincselés, megalázkodás után, zsebetekben a féltve babusgatott útlevéllel néhány rövid napra felutazhattatok ide! Mennyire meghatározó módon befolyásolta az elkövetkező hetekhez-hónapokhoz, netalán éppen évekhez való viszonyulásotokat otthon az a lelki feltöltődés, amit például a Hősök terén beszerezhettetek!… S mennyire irigyelt is benneteket mindenki, amikor visszautazva nagy bizalmasan eldicsekedtetek barátaitok-ismerőseitek előtt: „voltunk Pesten!”…
Igen, az MTV műsorainak csaknem állandó „fogyasztása”, a magyar főváros híradóban közreadott mindennapos történéseinek majdhogynem kötelező számontartása dacára bizony még számotokra, a határszélen élők számára is egy-egy budapesti felutazás hosszú időn át óriási revelációnak számított. Hát még bennebb, a Király-hágón túl!… Hónapokon át illett készülni reá, listát dukált készíteni a továbbítandó kívánságokról-üzenetekről vagy épp a szomszédok által megrendelt árucikkek garmadájáról. Hiszen „itt” mindenhez hozzá lehetett jutni, ami testnek és léleknek eledele, mindenhez, amiről „odaát” még álmodnotok sem volt szabad…
Meglehet, talán épp ezért a „mindenért” volt oly ritka lehetőségetek felutazni ide. Hiszen azok, akik az útlevélkiadás manapság oly gyors – és természetes! – hivatali aktusát az idő tájban csaknem a megvalósíthatatlanság szintjéig korlátozták, azok az egykori „csupa jóindulatú” belügyes elvtársak minden bizonnyal nagyon is tisztában voltak azzal, hogy mennyire kockázatos vállalkozás meggondolatlan és tapasztalatlan ifjakat kitenni a „székesfővárosban” fellelhető anyagi és szellemi árubőség veszélyes csábításának. Nagyon is jól tudták, hogy mindenfajta „itteni” új ismeret „odaát” csak a felesleges belső frusztrációt – s ami még veszélyesebb: az ezzel együtt járó elégedetlenségérzést – erősíti… Nem sokkal egészségesebb akkor ilyen csábítások mellett nem tudni, nem ismerni semmit a határon túlról!…
„Azt mondd meg nékem, / Hol lesz majd lakóhelyünk?...” – zengtek diszkréten Erdély-szerte – Cseh Tamás tolmácsolásában – Bereményi Géza kérdései a lemezlejátszók hangszóróiból a nyolcvanas évek közepén, s a csomagoló, mindent felszámoló rokonok-ismerősök mindennapos jövendőtervezésében hányszor, de hányszor hangzott el ennek a városnak, mint eljövendő végső célpontnak, a neve! Hányszor, de hányszor nézegették nagy titokban az „elkerülhetetlen”-t immár nyíltan felvállalók e Duna-parti metropolisnak a térképét, emlegették ilyen-olyan városnegyedeinek a nevét: Zugló, Óbuda, Újpest, Békásmegyer!… Hogy ugyanakkor, a léleknyomorítás ezen iszonyú esztendeiben hányszor, de hányszor vetődjön fel bennetek, az ideig-óráig még odahaza kitartókban is a kérdés, hogy vajon „az itteniek” tisztában vannak-e azzal, ami „odaát” veletek történik? Tudják-e „itt” azt, hogy „ott” bizony baj, nagy baj van?… S ha tudják, akkor miért nem tesznek ellene valamit is? Miért nem kiabálnak? Miért nem segítenek?… Hányszor, de hányszor hallgattátok végig rádióra tapadt füllel a Vasárnapi Újság tényismertető helyzetelemzéseit! Hányszor, de hányszor vártátok hajnalok hajnalán, csodaváró lélekkel, a Határok nélkül szignáljának – a bartóki Bihari román táncok legelső akkordjainak – a feldördülését?…
De hiszen mit is hallgathattatok volna, magatokra hagyatottan, ha nem „a nemzet fővárosának” az üzenetét!?…
A Kupolateremben a zsibongást egykettőre mélységesen mély csend váltotta fel. Az ünnepi fogadásra rendőri felvezetéssel idehozott, több mint háromszáz fős vendégsereg – az iparjogvédelem európai élcsapata – a kamaramuzsika végeztével pillanatok alatt szerteszéledt az Országház közeli folyosóin-teraszain: egy részüket saját gasztronómiai kíváncsiságuk bevallott szándéka, más részüket pedig tulajdon krónikus nikotinéhségük zavarta odébb. Eltűnt, többek között, Noel Campling, Nigel Clarke, Manuel Desantes, Kurt Edfjall, Wolfgang Förster, Wolfgang Pilch és George Pantouglu – az EPO teljes vezérkara. S velük együtt eltűntek az idejében megérkezett nemzeti hivatalvezetők: Karel Cada, Asta Valdimasdotir és Rinvydas Naujokas is… Mindenki kíváncsi volt a jó előre beharangozott étel-ital-kínálatra – hiába, a magyar konyha mindmáig világszám! –, valamint a kivilágított budai vár szemközti esti panorámájára. Az „csak” a Világörökség része…
A szerző további írásai
