André Ilona Ibolya
A világ tetején
Egy hajnalon Isten meg én
ültünk a világ tetején.
Az Úr szomorú volt nagyon,
gondoltam, megvigasztalom.
Mutattam neki száz csodát:
virágos rétet, almafát,
emlőn szendergő gyermeket,
pillangót, örömkönnyeket,
csillagszemű leányt s fiút,
lágy völgyben búvó kis falut,
fűzfás patakot, szirteket,
égő szivárványszíneket…
Nem szólt, csupán egy mozdulat
– ujj elhúzva az áll alatt –
mutatta, hogy elege van:
csak töröm hiába magam.
Nem nézhettem, hogy kesereg.
Pajkosan diákcsínyeket
meséltem, hátha felkacag,
s csaptam térdemre nagyokat.
Már fájt a hús, serkent a vér,
de láttam rajta: mit sem ér.
Öreg volt, fáradt, roskatag.
Kibuktak torkán a szavak:
„Nem tovább! Nem… Elég legyen!
Fáj a fülem, fáj a fejem.
Örökös rimánság özön,
s bár egy nem mondja: »Köszönöm«.
Reggeltől estig s éjszaka
zúg a könyörgők kórusa:
»Adj, adj, adj« Nem bírom tovább!”
…s a semmibe dobta magát.
Csak ültem ott. Egyedül én
voltam a világ tetején.
Néztem: akkor most mi legyen?
„Merre vagy, édes Istenem?”
Lehetett már úgy délután,
amikor csak halkan, puhán,
– mint szél, ha motoz fák alatt –
meghallottam a hangokat.
„Adj, Uram, esőt, jó időt!
Szabadítsd meg a szenvedőt!
Adj hű társat, jó szeretőt!
A fejem fölé adj tetőt!
Adj életet! Adj levegőt!
Adj kenyeret, ruhát, cipőt!”
Pontosan mire, nem tudom,
rábólintottam: „Megadom.”
S bár nem ismertem az okát,
szívem melegség járta át.
Jó volt nagyon, hogy mondhatom:
„Úgy legyen. Rendben. Megadom.”
Csupa fül voltam s figyelem,
hogy minden hibátlan legyen,
s ahogy halványult fenn az ég,
úgy nőtt bennem a büszkeség.
Orkánná nőtt a hangzavar,
nem értettem, ki mit akar,
csak ingott folyton a fejem:
„Igen. Meglegyen! Úgy legyen!”
…és mire lebukott a nap,
öreg voltam és roskatag.
Fájt a fejem, fájt a fülem,
Csak azt vártam, vége legyen.
Ültem a világ tetején,
s már önmagam sem volt enyém.
Zokogtam. „Hol vagy, Istenem?
Küldjél már megváltást nekem!”
