Nagy Ágnes Noémi
Kibetűzetlen sorok (részletek)
A szerelem nehéz
a szerelem könnyű
fehér fátyolban fakad
és szaggatják penge-
villanások vörös-narancs
csíkokra.
A szemed soha nem
látom közelebb,
mindig egyforma
távol tanyáz a
nyugalomban
két árva lélek.
Ahogy gurulok
és veled beszélgetek,
a betontörésekben
felfedezni vélem
hangodat, egy-egy
villanás a szemed,
szúr és kínoz
„voglio tornare
Vergine”.
Azt mondtad,
vigyázol rám.
Nem vigyázol.
Nem vigyázol.
Egyedül ülök a fényben
Talán jobb volna a tél,
szürke ég, novemberi
eső, nem ez a tavasz
nem ez a tavasz.
Mindig beleképzelem,
mindig csak beleképzelem
mindenkibe a szerelmet,
hogy bízhatnék hát benned?
Hány Ági röpköd még a
nagyvilágban? Hány András
csapja nekik a szelet?
Hányan libegnek tágas ég
alatt, baljós földön hány
árva ücsörög izzó szemekkel?
Miért pont téged rendelt
volna nekem az Ég?
Ha nem értesz mégse,
abba belepusztulok.
Persze, a többségük nem
ért, de ki ilyen jól
látja az önmagába
harapó időt,
az ne látna engem?
Ez a hát, ez a csípő,
Istenem, megértem
a férfiakat. A nő
tényleg gyönyörű bestia.
Ma vettem Weöres Sándort
és Goethét. Meg Szerb Antalt.
Kik ezek, és mi közük egymáshoz?
Weörestől rettegek.
Azok a sorok
a velőmből
fakadnak:
„Vágyad nehéz...”
Ó, bárcsak olvashatná.
Bárcsak értené.
Szerelem nélkül,
tisztán nem lehet.
Széttépném a világot,
falkába verődve
ütnék közéjük őrült
pásztorként
vörös, kénes bűzben,
tombolva ráznám
botomat,
s hosszú szakállam.
Nem tudod kibetűzni.
Nem tudod kibetűzni.
Ki tudja kibetűzni a
soraimat?
