Filep Tamás Gusztáv
A szó szentsége s a polgári erény (Hlatky Endre, 1895–1957)
Szépen jellemzi Hlatky műsorigazgatói magatartását s ezen keresztül egész habitusát Cs. Szabó László, aki tehát az ő idejében volt a rádió irodalmi osztályának vezetője, s mint az egyik vele készített interjúban említette, nem volt igazi hátországa az irodalmi csoportokban: „Segítségemre [sic!] magában a Rádióban számíthattam s nem a falain kívül. Ha dolgom végeztével be-beültem egy kávéházba, irodalomról beszéltünk vagy politikáról, nem a munkámról. Kéziratokat ugyan egy csésze fekete fölött is kértem, de azt már soha, hogy fiúk, álljatok mellém valahol nyomtatásban. Nem éreztem semmi szükségét. Annak viszont igen, hogy bízzam magam felett a műsorigazgatóban. Hétpróbás, régi vágású liberális volt, Hlatky Endre, a nagyváradi főispán fia, Váradon nőtt fel, ő alapította, ha jól emlékszem, 1942-ben Rozsnyay Kálmán megvásárolt páratlan gyűjteményéből az ottani Ady-múzeumot, a háború persze szétrombolta s a feltámasztó Tabéry Géza már csak maradék roncsaival gazdálkodhatott. Mint a kezdő Adyt, Hlatkyt is Nagyvárad szabadelvű szelleme táplálta. Igazgatása alatt voltam legkönnyebben kakas a magam irodalmi aranydombján; fájdalom, betegeskedése miatt pár év múlva leváltották.”7 Nem kevésbé tanulságos, amit Cs. Szabó arról mond, hogy a „külső” ellenőröket, a Miniszterközi Műsorellenőrző Bizottság embereit is Hlatky tudta féken tartani: „maga is jól pácolt közhivatalnok lévén urambátyámos nyelvükön beszélt, tréfálkozva, adomázva, fülükön át mindig bizalmukba férkőzött s elsimította az akadékoskodásokat”.8 A sajtó szerepével kapcsolatos elképzeléseiről kerek képet kapunk Széchenyi sajtópolitikai nézeteiről írott könyvéből, amelyről alább szólok még röviden. A sajtótudomány feladatairól pedig abban az előadásában van szó, amelyet a Magyar Sajtótudományi Társaság „első, éppen ezért ünnepi” közgyűlésén tartott,9 megindokolva benne, hogy miért volt időszerű és tudományos szempontból hasznos közös munkára toborozni a sajtó-jogtudományi, sajtótörténeti szakembereket, „a műszaki sajtóismeretek irodalmának képviselőit” és a sajtóval is foglalkozó társadalompolitikusokat. Főleg a jogászok szempontjai alapján példázza ebben az előadásában a szükségleteket: „A sajtójogásznak éreznie kellett, hogy a jogrend leglogikusabb gondolatmenete is értékét veszti, ha a való élettel, annak tényleges állapotával ellentétbe jut. A sajtóügyeknek közigazgatási, bírói és politikai hatóságai az élet valóságaival eléggé nem számoló jogszabályban nem a kétségből, a zavarból kivezető normát találják, hanem eltévelyedést okozó, méltánytalanságra vezető körülményt. Az élet valóságait viszont a jog tudósa, alkalmazója, maga egyedül, elzárkózva és csak a szabályok betűit ismerve nem láthatja meg. Szét kell tekintenie a valóságban, hogy a sajtónak belső életmenetét megismerje. Tudnia kell, milyen a szerkesztés, a kiadás, a sokszorosítás, a terjesztés – könyvnél, folyóiratnál, lapnál, falragasznál, nyomtatványnál stb. Kell, hogy az összefüggéseket tisztán lássa, amik a sajtónak oly sokféle ügyeit társadalmunkban oly sokféleképpen jelentőséggel töltik meg. Az összefüggések megismerésének vágya tehát természetszerűleg merült fel a sajtójog előkészítői, alkalmazói és tudományának művelői előtt.”10 Az alapítás ötletét nem külföldi minták sugallták – a szakmai és közönségigény, illetve a feladatok fölismeréséből következett; ez utóbbiak közül Hlatky beszédéből elsőként a dokumentálás szükségességére vetül fény. A sajtójognak és a sajtótörténetnek viszonylag nagy irodalma van, utal rá, de ez az anyag széttagoltan, szórtan található a dokumentumokban, esetenként azonosításuk is nehéz. Angyal Dávid Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél levelezésével kapcsolatos könyvének címéből például nem lehet kikövetkeztetni, hogy szerzője földolgozta benne az egész 1849 és 1860 közötti magyar hírlaptörténetet. Nemcsak a szintézis hiányzik, hanem a bibliográfia és a résztanulmányok is, nincs megírva a nagy lapok, laptípusok, lapcsoportok története, a rovatok fejlődése, feldolgozatlanok a szerkesztés, kiadás, a papír, hírszolgálat, terjesztés, szállítás, árusítás, illusztráció, mellékletek kérdései. A sajtón kívül ki kellene terjeszteni a kutatást a többi dokumentumra (Hlatky csak példákat sorol, de alighanem minden, a mai könyvtártudomány által vizsgált dokumentumra gondol), az összes információhordozóra és információközlő eszközre, beleértve már a televíziót is. Az előadó kitüntetett figyelmet szentel a sajtópolitikának, annak, ami „a közlemény körüli politika”; lényegében e terület minden társadalmi vonatkozásának, így azoknak a tényezőknek is, amelyek a nyomdai dolgozókat érintik, például „az ólom világa” egészségügyének. Az idevágó munkának túl kell lépnie a politikai határokon. Részben a határon túli magyar nyelvterület sajtóvonatkozásainak tárgyalásában, részben a külföldi magyar tárgyú anyagok kutatásában, de persze a külföldi sajtó-szakirodalom ismerete céljából is. A beszédből az is nyilvánvaló, hogy Hlatky a nemzetközi tudományos intézményekkel és szervekkel is együtt akart működni e szakterületen.
A szerző további írásai
2 / 9 
