Kisajátított terek. Kőrössi P. József hangos interjúja Ágoston Vilmossal
Kőrössi P. József: Amikor az a könyv megjelent, melynek kapcsán most beszélgetni fogunk, biztos vagyok benne, senki nem gondolt arra, hogy néhány röpke hónap alatt ilyen fantasztikus kritikákat kap. Itt van előttem azoknak az írásoknak, elismerő kritikáknak egy töredéke, amelyek megjelentek az elmúlt hónapokban A kisajátított tér – A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben című könyvéről az Élet és irodalom, a 168 Óra, a Népszabadság, a Könyvhét, a Magyar Narancs hasábjain, és sorolhatnám még. Ma esti vendégünk Ágoston Vilmos író, irodalomkritikus. Az ő esetében is elmondható, hogy minden törvényszerűen történik. Ezen azt értem, hogy az ember ifjúkorában történt eseményeket majd visszaigazolja a felnőttkor, hiszen a szerzett tapasztalatoktól nem tudunk szabadulni. Ágoston Vilmossal is pályája elején olyan események történtek, amelyek szerintem meghatározták azt, hogy ez a könyv miért készült el, egyáltalán miért nyúlt hozzá ehhez a témához. Azt javaslom, beszélj arról az időszakról, amikor Kolozsvárra kerültél egyetemistaként, s lapalapításba kezdtél, ami mondhatjuk, hogy a pályád megtöréséhez vezetett. Magyarán kicsaptak az egyetemről, mert egy olyan lapot akartál, amilyet akartál.
Ágoston Vilmos: Van egy kor, ami eltűnt, amit az ifjúságnak most már magyarázni kell, ami nekünk talán az életünk volt. Amiben meggyűrődtünk, amire úgymond az egész életünk ráment, és most jön egy nemzedék, amely azt kérdezi, miért beszélünk erről a múltról. Hogy mi egyetemisták akartunk, mondjuk, egy lapot. Hát minden egyetemista akar valami ilyesmit, nem? Létre akartunk hozni valamit, hogy ne üljön az ember értelmetlenül.
K. P. J.: Mi volt ez a valami?
Á. V.: Engem akkor vittek el a Securitatéra kihallgatásra, amikor Ceauşescu nyitott. Amikor meghirdette a nyitási politikáját a hetvenes évek elején, s úgymond szabadon lehetett írni már Picassóról is, akkor megjelent egy olyan belső utasítás – ez aztán nyilvánosságra is került –, hogy lapot alapíthatnak az egyetemisták. Azonnal elszaladt két kollégám és kerített engedélyt a lapalapításra, s hozzákezdtünk a lap szervezéséhez. A lapnak az lett volna a címe, hogy Új Hajtás, Molnár Gusztáv lett volna a főszerkesztője, mi rovatokat szerkesztettünk, közösen akartuk írni a tanárokkal. Aztán azt mondták, hogy nem lehet külön magyar lapot létrehozni, ezért megcsinálták az Echinoxot; ez nagyon híres és jó lap lett később, de mi azt szerettük volna, hogy pontosan meghatározzák, benne mennyi a magyar oldal, ha már nem alapíthatunk önálló lapot. Ez volt az egyik vád ellenem, a másik meg az, hogy találkoztam amerikaiakkal. Ebből lettem én amerikai kém; amúgy Orbán Balázs-meséket fordítottam, ezzel gyakorolva angoltudásomat. Közben írogattam is, köztük egy parabolát arról, hogy majd eljön egy olyan kor, amikor már nem a feketék és a sárgák lesznek kisebbségben a világon, hanem a fehérek, s akkor hogyan viszonyul majd hozzájuk az új, fekete vagy sárga többség, majd meglátják, hogy ők milyen toleránsak lesznek. Örökké az a kérdés foglalkoztatott, hogy kisebbség és többség viszonyában hogyan fog érvényesülni a tolerancia. Amikor hatalomra kerülök, hogyan érvényesítem azokat az elveket, amelyeket a hatalomra jutásom előtt követeltem.
K. P. J.: S ez előkerült a te kihallgatásaid során?
Á. V.: Erre alapozták a vádat, ezért dobtak ki aztán az egyetemről. Kizárásom után összefogtak a jóemberek, kegyelmet kaptam és visszavettek az egyetemre.
K. P. J.: Úgy tudom, Méliusz Józsefnek volt fontos szerepe abban, hogy téged visszavettek.
Á. V.: Igen. Ez úgy történt, hogy a kiváló esszéista, Szilágyi Júlia szólt Gáll Ernőnek, a Korunk főszerkesztőjének, ő beszélt Méliusszal, aki az Írószövetség alelnöke volt, majd ő román barátaival, Jebeleanuékkal együtt intézte el azt, hogy a Securitate által nyitott dossziét lezárják, engem pedig visszavegyenek az egyetemre. Tehát az egyetemet elvégezhettem, de a sajtóban nem kaphattam állást. Így kerültem büntetésből Csíkba, ahol nagyon jól éreztem magamat.
K. P. J.: Közben a szüleidnél Marosvásárhelyen házkutatást is tartottak, irredenta műveket keresve, és megtalálták édesapád munkaszolgálatos igazolványát. Hogy történt ez?
Á. V.: Akkor én nem voltam otthon. A házkutatást egyszerre tartották minden ismerősömnél és barátomnál. Nálam is, Kolozsváron, ugyanabban az órában tartottak házkutatást a diákszálláson. Édesapámék mesélték, hogy az igazolványa megtalálása mintha valamit változtatott volna a képleten. Mert az alapképlet az volt, hogy mindenki, aki a rendszer ellensége, az a régi rendszer híve volt, tehát horthysta, fasiszta és hazaáruló. S hogy nyomatékosabb legyen, ehhez hozzá kellett venni, hogy akkor amerikai kém is. Ezeket a vádakat nekik egyenként kellett bizonyítaniuk, mert az is jogállam volt, persze egy másfajta jog állama. Tehát addig ők nem vették figyelembe, vagy nem tudták, hogy a családunk két ágból áll, mint általában a családok. Van egy anyai ág, amely katolikus székely, apai ágon viszont Auschwitzba vitték el a nagyszüleimet, ezért én nem is ismertem őket. S mikor kezdték bizonygatni, hogy fasiszta vagyok, valahogy nem állt össze ez a képlet. Éjszaka, hosszú kihallgatásom után megkérdezte a tiszt, hogy ezt végül is hogy lehet eldönteni. Hogy állok én ehhez az egészhez? Többek között olyan kéziratok fölött vitatkoztunk, mint Hitlernek a Mein Kampf című munkája, egy nagyon rossz fordításból másoltam ki egyébként részleteket. A házkutatáskor már sejtettem, hogy ebből nagy balhé lesz, s valahogy leszedegettem a paksaméta tetejéről a szerző nevét, hogy aztán a belsejével kezdünk, amit kezdünk. A későbbi kivizsgálások lényege abból állt, hogy előszedték a papírokat, s magyarázni kellett ezeket. Ez mi? Ezt mikor írtam? Rendszerint igen rossz, elutasító alany voltam: „Nem tudom, fogalmam sincs” – válaszolgattam. Ennek oka lehetett, hogy én 1964 után kerültem egyetemre, s akkor engedték ki az ötvenhatosokat. Nagyon jóban voltam például Fülöp G. Dénes református pappal, aki akkor szabadult, és részletesen elmesélte nekem, hogy hol voltak, hova vitték őket. Úgyhogy amikor a kihallgatások idején az őrnagy cigarettával kínált, nem fogadtam el, mondván: többet úgysem lesz alkalmam rá, hogy cigarettázzak. Kész, leszokom. Aztán egyik éjszaka kérdezték, hogy ez mi. Én mindig gondosan a kezembe vettem, elolvastam, gondoltam, azzal is telik az idő, nyerek pár percet, hogy kigondoljam, mit mondjak. Várunk. Olvasom. A kihallgató persze ettől ideges lesz. Szóval ott a kezemben a Mein Kampf, s látom, hogy ez nem is olyan rossz szöveg, Ceauşescu idején vagyunk, hát ez nem olyan rossz szöveg. Hát gondoltam egy nagyot, s mondom, kérem, ez valószínűleg valamelyik tudományos szocializmus szemináriumon hangzott el. S én ott lejegyeztem. Az őrnagy is a kezébe veszi, olvassa – román ember volt –, én fordítgattam neki, s magyaráztam. Aztán kiderült, hogy tudott magyarul, de a kihallgatás román nyelven folyt. Akkor azt mondja: „Na, na, itt azt írja, hogy nemzetiszocializmus.” Mondom: „Hát nem?”
