Gurzó K. Enikő
Jakobovits Márta archetípusai. Egy ősasszony naplója
„Jakobovits Márta keramikus a 2007-es év tűzművészet fő díjazottja, a kerámiáiban, akárcsak férje, a színnek, a formának, az anyagszerűségnek ad nagy fontosságot. A természetben található alakzatokban felfedezi azokat a titkos, ősi erőket, amelyeket ötletesen használ fel saját alkotásaiban, így kerámiái éltető energiával telítődnek és titokzatosan sugároznak a nézők felé” – olvastam az alkotóról írott egyik laudációban, miután a Metaterra című kiállítás május végén Temesvár egyik neves galériájába is megérkezett.
Mennyire felemelő, szívet melengető, lelket kényeztető ez a méltatás, mondatta vélem első benyomásom, ám kis idő múlva már derültem a sorokon és a téves szövegértelmezésen, merthogy a szótárak szerint a tűzművészet a pirotechnikával azonos, a tűzijáték-készítés bravúros és rizikós mesterségével, amelynek művelői előtt, amúgy, az elismerés jeléül mélyen meghajlok. Ekkorát nem tévedhet senki, borzongtam aztán felindultan.
Be kell azonban vallanom, máig nem sikerült kiderítenem: valóban így nevezik-e szakszóval a kézművességnek azt a nemes ágát, amit Jakobovits Márta a legmagasabb nívón gyakorol, és én vagyok a tájékozatlan, vagy csupán egy metafora az elírásnak vélt meghatározás? Az természetesen számomra is nyilvánvaló, hogy a keramikus termékeinek minőségét a tűzzel való bánásmód milyensége, kvalitása határozza, adja meg. Ilyen tekintetben Jakobovits Márta tényleg tűzművésznek nevezhető.
A Metaterrával mint fogalommal és mint a fogalom mögött megbúvó valósággal viszont nem álltam ennyire hadilábon: egyfelől egyike nagyváradi „ismerőseimnek”, másfelől a vele kapcsolatba hozható meta-arttal, a művészi kifejezési formát megfogalmazó, visszaadó, leíró vizuális nyelvvel már az egyetemen meg kellett birkóznom. Nem volt könnyű. Épp e sok évvel ezelőtti tapasztalatom értette meg velem a művésznő azon kijelentését, hogy bizony nehéz a dolga a kortárs irányzatokat elemző műkritikusnak. De mennyiben válik könnyebbé feladatunk, merült fel bennem a kérdés, ha nem az egyes tárgyakhoz, a tárlatokhoz fűzünk magyarázatot, hanem a kreátor teljes életművét, hitvallását, habitusát, kiállításainak összességét figyelembe véve vizsgálódunk, az alkotói egység mondanivalóját sűrítjük tanulmányba.
Jakobovits Márta világlátta ember, Metaterrája pedig térbeli utazásainak egyfajta tartalomjegyzéke. „Köves útja” szimbólum, a természet örök körforgásának, megújulásának jelképe, amely időben ugyan változik, mert jelentésekben egyre gazdagodik, variálódik, ám a kiteljesedés, megvalósulás után ismét bekövetkezik, beáll az a pillanat, amikor a matéria leveti magáról a rárakódott értelmi többletet, és visszanyeri kezdeti, eredeti, archaikus önmagát.
Az első állomás
Jakobovits Márta Metaterrájának kulcsszava a kezdetet és a véget egyszerre jelentő kő tehát. Az a matéria, amelynek selymes vagy érdes felületeit egy-egy fátyolszerű pasztell árnyalat világítja meg. Ám kőszerű kerámiavilágát még így is az élet előtti és utáni kopárság jellemzi, látszólag nem tartalmaz semmi tetszetőset. Mozdulatlan körülötte a levegő, mintha kősúlya volna, élő lény meg sem közelíti. A táj tehát, a kvázi-táj, amely a fakó, stagnáló kövekből felépül, független a lineáris, azaz a modern tér- és időszámítástól.
Az idők kezdetén ugyanis, amikor még csak lángok-izzasztotta, vizek-hűsítette kövek alkották a Földet, az életet hordozó őssejt pedig a forró tengerek hullámaiban készült megvalósítani a benne érő sok százmillió esztendős tervet, csak a víz kékje, a tűz vöröse s az ásványi szirtek tarkasága élénkítette a bolygót. A monokrómián maximum pár fokkal felülemelkedő „színkavalkád” miatt a vég kísértheti meg azt, aki belemerül a planéta akkori összetevőinek elemzésébe, az ívek és horpadások analízisébe, hisz – a közkeletű mondás szerint – ami nagyon ódon, az nagyon új is, ami pedig a pillanattal viselős, az nem több a pillanatnál. Ráadásul a jövendő romlását is magukban viselő archaikus kőalakzatok rezdületlen érája más léptékű volt, mint az, amelyben mi élünk.
Az Egyiptomban szufiként élt René Guénon francia bölcselő A mennyiség uralma és az idők jelei című könyvében azt fejtegeti, hogy Káin, a „földműves” és Ábel, az „állattenyésztő” azt a két néptípust képviseli, amelyek az emberiség kezdetei óta léteznek. Egyikük a letelepedett népek megtestesítője, másikuk a nomádok reprezentánsa. Némi történeti kitérő után Guénon így folytatja: kötöttségük okán a földművelő népek előbb-utóbb elérkeztek a városépítéshez, majd azt a tanulságot vonja le, hogy ezen csoportok művei valójában az idő termései, annak az időbeli kontinuumnak az opuszai, amely számukra behatárolatlan. Ezzel szemben a pásztorkodó társadalmak nem építenek időtálló objektumokat, nem dolgoznak a jövő érdekében, amely, amúgy, el is kerüli a figyelmüket. Szemük előtt a tér lebeg, amely – felfogásuk szerint – korlátlan.
Guénon teljes filozófiájából bennünket most művészetelmélete érdekel, mert ez lényegesen megkönnyíti témánk megértetését. A gondolkodó azt bizonygatja, hogy a nomádok tevékenysége főleg az állatvilághoz kapcsolódik, amely hozzájuk hasonlóan mobilis, a letelepedett népek viszont a mozdulatlan növény- és ásványvilág felé fordulnak. Utóbbiak többnyire vizuális szimbólumokban, képekben gondolkodnak, a nomádok viszont, akik számára tilos az ábrázolás – mint ahogy minden más is, ami helyhez kötheti őket –, az auditív jelképeket részesítik előnyben. Következésképp: a térben kibontakozó s a kristályosodás vagy kövesülés irányába mutató plasztikus művészetet (építészet, szobrászat, festészet) csakis a letelepedett népek teremthették meg, a fonetikusakat pedig a nomádok, hisz a zene, a költészet alkotóelemei az időben teljesednek ki. Jakobovits Márta Metaterrájában e két, egymást kiegészítő entitás találkozik, alapozza meg az örök visszatérés, a folytonos körforgás elméletét. Nála a vég egyúttal kezdet is, hisz a pusztulást áthatja a születés misztériuma, s az elmúlás, bomlás zaját elnyomja a megbékélés csendje.
A szerző további írásai
