Gurzó K. Enikő
Jakobovits Márta archetípusai. Egy ősasszony naplója
A kő szülöttei
Az a kővilág, amit Jakobovits Márta jelenít meg, részben az ősidőkből, a teremtés hamvas pillanatából való. Az első ember, akit ugyan nem látunk, de érezzük a jövetelét, aztán a jelenlétét, a nálánál erősebb hatalmak felé fordul. A neki ajándékozott szakrális időben és kozmikus térben dolmeneket és menhireket épít (majd) a kövekből, kőmonstrumokat, amelyeknek a mai napig eldöntetlen a rendeltetése.
Ennél a helyszínnél az a kősivatag félelmetesebb, amely az apokalipszis utáni lelkeket fenyegeti, s az idők végezetére utal(hat). Mire az üres térben már csak a romokat imitáló kövek hánykolódnak, a színek is kifakulnak: nemcsak az őskezdet kékeszöld lobogása, de még a későbbi korok mohazöldjei is eltűnnek a pusztaságban. Csupán a piszokszürkék, a halvány barnák emlékeztetnek a hajdani életteli színtérre.
A művésznő nem egyfajta gazdagodás, hanem a folyamatos sivárosodás, a végletekig fokozott redukció eredményeképpen jut a látomás birtokába. Érzi, hogy mindenik felületet le kell fosztania, s ami a felszín mögött felcsillan, azt is. Metaterrájának középpontjában egy furcsa kőképződmény, apró kerámia-kavicsokból körkörösen kirakott sziklaalakzat vonja magára a figyelmet. Ez a formáció kéne eszünkbe juttassa középkori eleink azon hitét, miszerint a magas hegyekben kéklő tavakat titkos föld alatti erek fűzik a távoli tengerekhez. Ezért lett e vizek neve: tengerszem.
De eszünkbe juthatna róla az írás előtti történelmi korszak kultúrája, amit a „nagy kő” jelentésű görög szóból (megalithosz) kiindulva manapság egyszerűen megalitnak neveznek a szakemberek. Noha az korántsem világos, mi motiválta a régieket e civilizáció megteremtésekor, a mai megalitikus társadalmak hite szerint a kőkonstrukciók a halál utáni élet igenlésének, elfogadásának, tiszteletének nyomai. A kőtömböket többnyire olyan szertartások keretében állítják fel, amelyek a lelkek másvilágra vezető útját készítik elő s örök életet biztosítanak. Az építmények a halottak ülőhelyéül szolgálnak, amikor a faluba látogatnak, de az élők számára sem tilos a használatuk. A tér, ahol ezek az oszlopok magasodnak, a közösségi élet központja, ám kultikus hely is, hisz a kőpillérekben az ősök nevének és tetteinek emlékezete válik időtlenné.
Ez a kőkultusz a Bibliában is lecsapódott: „Ahogy megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, úgy szégyenül meg Izrael háza is. Ők maguk, királyaik és fejedelmeik, papjaik és prófétáik, mind, akik így szólnak egy fadarabhoz: »Atyám vagy«, és egy kőhöz: »Te szültél«. Hátukat fordítják felém, s nem arcukat, de ha nyomorúság tör rájuk, könyörögnek: »Kelj föl! Ments meg minket!« Hol vannak hát isteneid, amelyeket csináltál magadnak?” (Jer 2,26– 28); „Amikor Jákob másnap reggel fölébredt, vette a követ, amelyen a fejét nyugtatta, fölállította emlékkőül és olajat öntött rá. A helynek Bétel (Isten háza) nevet adta: azelőtt Lusznak hívták a várost. Jákob fogadalmat tett: Ez a kő, amelyet emlékkőül állítottam, az Isten háza lesz” (Ter 28,18–22); „Lábán tovább beszélt Jákobhoz: Itt van ez a kőrakás és ez az emlékkő, amelyet köztem és közted fölállítottam. Ez a kőrakás és ez az emlékkő legyen a tanú: nekem sem szabad ezen a kőrakáson túl feléd menni… Jákob a hegyen áldozatot mutatott be és meghívta rokonait lakomára. Azok elköltötték a lakomát és éjjel a hegyen maradtak” (Ter 31,51–54); „Az Úr, a te Istened oltárán kívül, amelyet majd építesz magadnak, ne ültess semmiféle szent fát, s ne állíts föl kőoszlopot sem, hiszen gyűlöletes az Úr a te Istened színe előtt” (MTörv 16,21–22).
Az edomiták barlangszentélyét 1900 körül fedezték fel Petra mellett, röviddel utána a megalitikus halottkultusz érintetlen leleteit magában rejtő Bét-Semes-i barlangszentélyre is rábukkantak. A régészek megállapították: az illető területet már jóval a héberek Palesztinába történt bevándorlása előtt betöltötte az ősök fentebb ismertetett kultusza, no meg a Legfelsőbb Lényben való hit.
Egyiptom tekintetében is világos, hogy már a piramis-kultúra előtt létezett egy megalitikus ősvallás. Fekete-Afrikában, Szudánban például, éppúgy találni kőlap- és barlangsírokat, mint kőköröket, menhireket, aknasírokat és kupolasírokat, amelyek típusuk szerint régebbiek a piramisoknál. Bár a leletek még nincsenek teljesen feldolgozva, kijelenthető, hogy a történelem előtti korban rendkívül elterjedt és egységes volt az egyes népcsoportok kultúrája, vallása.
Más tradicionális társadalmakhoz hasonlóan a tibetiek is tudták azt, amit a görögök a lakóházat, háztartást, lakókörnyezetet és templomot egyaránt jelentő oikosz szóval fejeznek ki, arra utalva, hogy a természet és a lakókörnyezet számukra éppoly tisztelendő, mint a templom. E nézetnek Tibetben kézzelfogható jelei vannak, hisz bármerre megy az utazó, legyen az lakatlan terület vagy kősivatag, mindenütt a szentséget kifejező emberi alkotásokat, jeleket talál. Legnagyobb számban a legősibbnek tartott szent építmények, a Belső-Ázsiában lépten-nyomon fellelhető kőhalmok, a láphcék fordulnak elő. Gyakori látványt nyújtanak a buddhista ereklyetartók, a sztúpák is, illetve az imakő-falak, amelyek hossza elérheti a száz métert. A lapos máni-kövekre valamilyen szent jelet, kifejezést vagy mantrát vésnek, így Tibet védőszentjének, Csenreszinek az imáját. E land-artnak tűnő alkotások Tibetben a természet szentségét jelzik ősidők óta.
A szerző további írásai
2 / 4 
