Ködöböcz Gábor
„Anna örök, mert Annát én szerettem” Juhász Gyula szerelemképe az Anna-versek tükrében
Juhász Gyula a magyar irodalom panteonjában a teremtő fájdalom áldott emlékű klasszikusai között foglal helyet. Az értékteremtő magány megannyi artisztikus szépségű költeménye (Tiszai csönd, Szeged, Trianon, Testamentom, Gulácsy Lajosnak, A tápai Krisztus, Magyar tél, Ének Kőrösi Csomáról, Várad, Képzelt utazás Váradon) épp oly emblematikus és kultúrhistóriai jelentőséggel bíró darabja ennek az életműnek, mint ahogy a liturgikus egzaltációban született Anna-versek vonulata (Megölt szerelem sírkövére, Áldott a bánat..., A régi Anna, Coronatio, Milyen volt…, Profán litánia, Odüsszeusz búcsúzik, Arany napok…, Glória, Anna örök) is a magyar szerelmi líra legragyogóbb csúcsai között jelöli ki a helyét.
A holnapos és kortárs költők által oly sokszor megénekelt „drága Várad”, a „város, kinek nem látni mását” Adynak megadta Lédát, Juhász Gyulának pedig elérhetetlen, örök múzsaként elküldte Annát. Az ezerszer áldott város megadta a költőnek az „egyetlen és kegyetlen drága kincset”, az „imádandó és énekelendő” istenasszonyt, aki dantei és petrarcai sorsképletre valló végzetszerűséggel „emlék lett, édes, ékes, / refrén örök zenéhez”, s aki a versvilág abszolút viszonyítási pontjaként és a magánmitológia centrális elemeként a költő legeszményibb vágy- és célképzeteit foglalja magában.
Sárvári Anna, aki a „daloknak any
ja, kínoknak szülője” volt egykoron, Juhász Gyula verseiben egy örökké vágyott, távoli éden hibátlanul megálmodott, enigmatikus ősalakjaként lett a kagylótürelemmel fölépített költői mennyország magánnyal és boldogtalansággal dacoló letéteményese. Az örök égi szépség imaginárius közegében egy szebb lelki világot álmodó költő az emlék és képzelet közös dimenziójában teremti meg a beteljesületlen örömök miatt örökké sajgó hiány művészi ellenpontját. A számos kínálkozó példa közül két szöveghelyet idézek: „Azért szeretlek, Anna, mert nagy emlék, / A tünde múlt örök hárfája vagy, / Mert fölzokog egy szép, bús végtelenség, / Ha visszazendül távozó szavad.” (Azért szeretlek, Anna…), „Szépség, szűzesség, ifjuság virága, / Mint tépett párta, hullhat föld porába, / Örökkön él én édes, büszke, drága, / Mennyei mély szerelmem ciprusága. // Annának már a koronája készül / Aranyból és gyémántból szűz egekben, / Ő nem szédülhet már le semmi égbül, / Anna örök, mert Annát én szerettem!” (Coronatio). Az epekedő várakozások, az el nem csókolt csókok, a féltékenység és megalázottság összes gyötrelme transzponálódik ebben a szerelmi lírában, amely a szerző számára egyfajta művészi értelemben vett vigaszt és kárpótlást adhatott a viszonzatlanság és beteljesületlenség fájdalmáért.
A versekkel folytatott dialógus persze a férfi–nő (Animus-Anima) viszony lényegét érintő, általánosabb létfilozófiai tanulságokkal is szolgál. Az életmű fő kutatója és gondozója, Péter László ennek kapcsán a következőket írja: „Költészetében Juhász újra meg újra megörökíti az eszményt. Sőt ugyanebben az időben fordítja le a jeles osztrák poétának, Anton Wildgansnak egyik szonettjét: a bécsi költőnek Ead iránti rajongásában tulajdon Anna iránti vágyódását ismeri föl. A Wildgans lírájáról írott kisesszéjében is tanulságosan vall a maga szerelemfelfogásáról. A férfi csalódása a nő – mondja, de mégis vele és általa egy epizód egy nagy szimbólummá nőtt, és örökkévalóvá lett egy múló tavasz. A férfi magát keresi a nőben.” Bakucz József Judit könyvéről értekezve ehhez társítható gondolatot fogalmaz meg Hegedűs Mária is, amikor azt fejtegeti, hogy minden konkrét férfinak van egy árnyoldala: belső, pszichikai nőalakja, Animája – minden konkrét nőnek pedig belső, pszichikai árnyalakja, Animusza. A Judit könyvének kulcsmondata szerint „A jó szerelem a szellem és a test tápláléka és a lélek vakító fényű ékszere”. És ehhez kapcsolódóan „a szerelem tehát a dolgok kezdete és vége, és amikor vége van, az értelmes világba nem lehet visszatalálni többé”.
„… Hisz az élet: / Szeretni s veszni szerelem híján!” – vethetjük közbe Juhász Gyula Ovíd levele Júliához című verséből idézve. Ebben a szertartásos és küzdelemre épülő misztériumban „a költő áldozat és áldozópap egyszemélyben. A költészet, az álom, a képzelet világában Judit a mítosz, a szerelem a mítosz: Bakucz József és a költészet általi teremtés irreverzibilis, az időben megismételhetetlen, kimondhatatlan és visszafordíthatlan mítosza” – mondja a már említett Hegedűs Mária.
Régi tapasztalat, hogy minden ember annyit szenved, amennyit elbír; annyit viszont feltétlenül szenved. Juhász Gyula életművének legavatottabb ismerői (Péter László, Borbély Sándor, Szalatnai Rezső, Vadai István, Kilényi Irma, Indig Ottó, F. Diósszilágyi Ibolya) változó hangsúlyokkal ugyan, de egyetértenek abban, hogy Juhász Gyula eredendően passzív, szemlélődő, aszkézisre és szenvedésre hajló lélek volt, így aztán verseit is a sóvárgás, a lemondó szomorúság, a vereség- és veszteségtudat többé-kevésbé állandónak mondható rezignáltsága határozza meg. Költészetében, ezen belül szerelmi lírájában a szomorúság szüntelen szivárgását nemcsak a magánélet kudarca, hanem az emberi létezés alaphelyzetéből fakadó ontológiai természetű bánat is mélyen és lényegileg motiválja. Az a fajta, Adynál, József Attilánál és Pilinszkynél is gyakran megszólaló egzisztenciális szorongás, amely riadalom és reménykedés kettősségében artikulálja a változó intenzitással mindannyiunkban jelen lévő súlyos dilemmát: jaj, ki válthat meg a szenvedéstől, avagy ki adhat értelmet neki…? Juhász Gyula költészetében a magával hozott örök és atavisztikus bánat a szerelem, a szépség, a költészet és a halál élményköreivel és a hozzájuk rendelt érzékenységformákkal érintkezve számtalan versben jelenik meg a Mozart zenéjét idéző variációs ismétlődés elve szerint. A kínálkozó példák közül idézünk néhányat: „E bánatot magammal hurcolom, / Ez ódon poggyász ősi utitársam, / Tartalma: szerelem és unalom, / És nem fáradok el az utazásban, / (…) Valaki megvert egy gonosz napon, / Valaki elment, hogy örökre várjam, / S hiába vár a ciprus és halom, / S az égtelen sötét az éjszakában, / E bánatot magammal hurcolom / Az életen s a végtelen halálban!” (Mégis…); „Nagyon is jól tudom, hogy minden földi tájon / Egy nagy szerelem él, és egy nagy fájdalom, / És minden romokon csak magamat találom, / Merengő Máriust kartágói romon / (…) Ha vérzőn égető lelkünk mélyébe nézünk, / Mely vak örvényeit kitárja szüntelen, / S melytől, ha ránk mered, nincsen menekülésünk / Sem tűnő tájakon, sem tündöklő egen.” (Gyászpompa); „E fásult zugban élt fájó vágyak zenésze, / Szívében szent tavasz dalait őriző, / Itt élt, sötét szemét e sötét gyászra vetve, / Derűt, Itáliát keresve hasztalan, / Míg elpártolt barát, ifjuság, jószerencse, / És messze élt a nő, ki dalaiba van. / Itt élt, itt álmodott, itt várta kora végét, / S nem látta a világ, mily szörnyű élet ez, / Mert gyásza férfibú, s az örök égi szépség, / A művészet sebet s örvényt mind béfedez.” (Sírvers).
A szerző további írásai
