Ködöböcz Gábor
„Anna örök, mert Annát én szerettem” Juhász Gyula szerelemképe az Anna-versek tükrében
Az Anna-versek egyneműen elégikus, alapvetően sztoikus nyugalmú értékvilága a lírai alany anatómiájáról (az életkedv és hangulat belső drámaként megjelenő alakulásáról) azt üzeni, hogy – ha nem is lineáris módon – mégiscsak vággyá lesz a lemondás és lemondássá lesz a vágy. Bizonyos, hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása és saját alkata miatt is sokat szenvedett a költő, de semmiképpen sem többet annál, mint amit még éppen el tudott viselni. A Gondviselésben bízó, keresztény lelkületű emberként ezt ő maga is nyilvánvalóan érezte és tudta. Talán ezzel is magyarázható, hogy az Anna-versekben nincs jelen az átok és a lázadás, ám igen gyakran ott van az áldás és a belenyugvás. Sőt a művek metaforikájában és hangszerelésében nemegyszer a liturgikus imák és Mária-himnuszok jellegzetességei bukkannak föl. Olyan finoman árnyalt érzés- és hangulatminőségeket kifejező versekre gondolva, mint például a Dicsőség, Amor, Coronatio, Májusi áhítat, Profán litánia, Orgonaszó, Kései ragyogás. Ezek a nagy felidéző és megjelenítő erővel bíró opusok is bizonyítják, hogy a szimbolizmussal és impresszionizmussal érintkező, enyhén szecessziós holdudvarú parnasszista költészetnek a korabeli magyar irodalomban Juhász Gyula volt az egyik legkiválóbb művelője. Az egymást követően három ízben neki ítélt Baumgarten-díj is ezt támasztja alá. Juhász Ferenc, az idén nyolcvanéves, kétszeres Kossuth-díjas költő Juhász Gyulához című versében a művészi-emberi teljesítmény nagysága előtt tisztelegve a példaadó előddel fölismert sorsközösséget és szellemi rokonságot is megvallja: „Testvér-neved nekem a hűség, / nekem a példa, az egyszerűség. / Hányszor volt nekem intő üzenet / képen lehajló szép szakállas fejed! // (…) Egyhangú volt, mondják, a nóta, / a tücsöké is egy-jegyű kóta, / de tőle zeng az alkony, az arany, / de mégis örök és ezer színe van.”
A beteljesületlen szerelmek és sajgó emlékezések költője egy bizalmas levelében így ír: „Volt már vagy öt ideálom, de a versírásnál többre sohasem merészkedtem.” Egy másik, privát titkokról valló írásban pedig ez áll: „Mindig olyan nőkbe voltam szerelmes, akikről tudtam, hogy nem viszonozzák az érzéseimet. Az olyan nők különösen vonzottak, akiknek valami rossz hírük volt”. Juhász Gyula életében és költészetében viszonylag szép számmal találunk fontos és kevésbé fontos nőalakokat (Klima Ilona, Eörsi Júlia, Zöldi Vilma, Tamás Anna, Hajnal Finike, Tonhaiser Aranka, továbbá verseinek kiváló tolmácsolója Étsy Emília, valamint legfőbb bizalmasa, Kilényi Irma, aki 1919-től a költő önkéntes „titkára” volt. Ez az illusztris névsor is jól példázza, hogy a szerelem örök, csak a múzsa változik. Jóllehet, a költőnek több szerelmi tárgyú ciklusa van (Júlia-versek, Hermia-versek), líratörténeti jelentőségük miatt az Anna-versek az igazán fontosak.
Juhász Gyula az életre szóló, reménytelen szerelemmel Sárvári (Schall) Anna képében találkozott Nagyváradon. Sajátos lelki alkata és szerelmi attitűdje magyarázhatja, hogy érdemtelenül, sőt méltatlanul, de mégiscsak Anna lett költészetében a magasztos szerelem tárgya és az örök nő jelképe. „Szerelmi költészete kezdettől a reménytelen vágyakozást fejezi ki »az élete kudarcát« hozó örök asszony iránt; ennek az érzésnek Anna csak tárgyat és igazolást adott” – írja lényeglátóan Péter László. Az Anna-versek élményi hátterében és pragmatikai kontextusában meghúzódó középszerű színésznő az emlék, az álom és a képzelet imaginációja, illetve oszcilláló szintézise révén lényegülhetett át metafizikai tartalmakat hordozó ideáltípussá, elérhetetlen messzeségből imádott istenasszonnyá. Egy olyan, erősen mitizált, eszményített nőalakká, aki a földi és égi szerelem dimenzióját összekapcsoló minőségében egyáltalán nem, vagy csak alig-alig emlékeztet arra a valóságos Annára, akit Juhász Gyula 1908 őszén megismert.
„Anna örök, mert Annát én szerettem” – írja a költő pár évvel később Szakolcán, mintegy harminc Anna-vers birtokában. A téma avatott ismerői egyként osztják azt a felfogást, amit Juhász Gyula nagyváradi éveit bemutató könyvében (Költő a Holnap városában, 1994) F. Diósszilágyi Ibolya igen találóan és pontosan megfogalmaz: „Anna sosem volt az, akinek a költő látta, vagy szerette volna látni. Még ha akart volna, sem tudott volna az lenni, mert hiányzott belőle az ehhez szükséges okosság, finomság, nem utolsósorban tehetség. De nem is akart: Anna nem istennőnek született és nem múzsának. Nem tehetett a költő reménytelen vonzalmáról.” A versek Annáját tehát szakadéknyi távolság választotta el a valóságos Annától.
A szerző további írásai
2 / 4 
