Fábián Sándor
Tangenciák. Nikolits Árpád, kötelékeiből kilépő kiváló, kiváltó és kiáltó személyiség
Mesélte – egyik regényében le is írta –, hogy bizonyos munkahelyen (nevezetesen a DKI-nál, ami a Disznóhizlaldák Központi Irodájának rövidítése, nemde köztudott?!) a káderes egyre hoszszabb és hosszabb önéletrajzokat kért tőle. Bővített mondatokban leírta aztán, hogy egyik nagybátyja pápai nuncius volt. Tudván, hogy a kommunisták ki nem állják a bíborosokat.
– Ki neked ez a pápai riherongy, ez a puncis…? Nagyapád munkásvoltára hozol szégyent! – tépte szét a papírlapot az intézmény párttitkára, Árpád barátomnak nagyapai ágon rokona.
– Amolyan „szívből kommunista” még a harmincas évekből. Nem megélhetési hamis vörös! – hangsúlyozta Árpi a történet végén.
Iskoláskori történetei is különlegesek. Mint a „Nagyváradi Lóvásártéri Akadémia” ifjú tanonca, a környező házak tetőzetén, az oromzatcserepeken lovagolva vagy éppenséggel kéményekre ülve tett eleget a fakultatív gyakorlati óra követelményeknek. Választott kéményét különösen nagy élvezettel használta hűvösödő novemberi időkben, amikor már egy-egy kályhába begyújtottak. Papondekli papírt vitt magával, a füstlyukra helyezte, s erre ült fel melegedni. Néhány félpercre csupán, hiszen lentről már hallatszott a háziak kiáltozása, káromkodása:
– Valami tégla eshetett a kéménybe, nyugodj meg, asszony, megyek, kidugítom. Hogy az a belkezes kőmíves…!
Ilyenkor illa-berek, elfutott kupacserepek gerincén a gyerek, és a gazda megnyugodva mehetett vissza.
– Kidugítottam a kürtőt, megyek, leöblítem a füstöt – jelentette a megkönnyebbült feleségnek, aki hálából persze hogy odaadta a nagyfröccsre valót…
Rossz memóriámat kárhoztatom – egyik legvakmerőbb csínytevéséről nem tudom megmondani: hallottam is valamelyik összbaráti találkozásunk alkalmából vagy csupán olvastam Igazolások a mennybemenetelhez című regényében? Az élőszóban is bizonyára többször elhangzott történetet viszont ide írom, rövidítve.
Barátja, Szalámi – a Lóvásártér kölyök-gézengúzainak vezéregyénisége – egy eldobott szárnyasaknát (így!) fapuskára cserélt. Élethű faragvány, csöve vasból, durranás-felelős – apród – Árpád lett. A lövés hangjának idézéséhez lyukas kulcs kellett, minél nagyobb, aztán három-négy szál gyufa mérge, no meg egy megfelelő méretű vágott szeg, amit spárgával a kulcshoz kötöttek… ígyen egy kör jött létre, amit ha jól begyakorolt parittyázó kézmozdulattal falhoz csaptak, nagyot pukkant. Kemény tréfák egymás között meg egy járáshibás zeneoktatóval…
– Egy orosz katonával is meg mernénk tenni? – szegezi a kérdést „nagymenő” barátjának Árpi. – Én durrantok!
Két orosz ketona vetődik arra, a vas puskacső az avar borította fűből rájuk mered, elhangzik a „fel a kezekkel!” A katonák végül is észreveszik a turpisságot, a srácok az orosz parancsnokságra kerülnek. Ahol is a parancsnok jót nevet az egészen, a komoly hadfiak egymást ijesztgetik a kulcs-dörrenésekkel, majd elkobozzák és harci emlékül a falra akasztják a nevezetes fapuskát.
– Engem mindig nagyon jól szórakoztatnak az emlékeim – írja le, mondja Nikolits Árpád első szívinfarktusa után.
– Hát még akkor, ha tudod, hogy másokat is! – teszem én hozzá magamban. Jogom van e megállapításra – felesége, Nusi szerint én tudom a legjobban, hogyan kell jellemezni a férjét.
Végtére is a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban (a volt Premontrei Gimnáziumban) négy évig osztálytársak voltunk 1950– 1954 között. Egy évben, ugyanabban a hónapban születtünk; húsz-huszonnégy óra eltéréssel majdnem ugyanazon a napon. (Hamarább ő, tehát rangidős!)
Cseppet sem elhallgatandó tény, hogy felesége, a türelmes Nikolitsné Papp Anna is osztálytársnőnk volt.
No de hadd írjam ide az éppen nyolc éve megírt Nikolits-egyéniségrajzot. Ami (Tizenöt éves a Kecsmetion-PRESS felcímű) két szétnyitott újságlapnyi, nyolc oldalra összehajtható, emlékező-értékelő képekkel-írásokkal teli, az „aranymetszés szabályai szerint” tervezett-kivitelezett művészi plakát-szerűségben jelent meg. Tehát irodalmi lapban, folyóiratban tudtommal nem. Íme:
„Olyan mesterkéletlenül tud szerény lenni, hogy az már maga a kihívó szerénytelenség; és annyira háryjánoskodón szerénytelen, amikor elmondja a vele történt hihetetlenségeket, hogy magunkban el se hisszük, csak rábólintunk. Udvariasan. Azután egyszer csak kiderül, hogy ostobán, mert igenis igazat mondott…”
Hihetetlennek tűnt a tény, hogy annak idején, az 1986-os esztendőtől kezdődően Nikolits szamizdat-kiadó lett. Első cenzúrázatlan könyve (…üres házak mind városra mentek…) kiáltás, tiltakozásra késztetés a falurombolás ellen. Aztán – látva bizonyos depressziós, nagyon nem optimista, az őszinte vers „öngyilkosságát” megíró verseimet – felajánlotta, hogy a Kecsmetion Kiadó 1987-ben engem is felvállal. Így jelent meg Vörös csuklyában című kötetem. Néhány hónap múlva következett Gittai István A szél táborában című versgyűjteménye. Majd Szűcs László Bolondok a parton és Sall László LÉLEKzetvétel című kötetei.
A szerző további írásai
